5. Fejezet - A "nyugodt" és kiegyensúlyozott szeretetteljes otthon

      

 Heeeeey! Bocsánat, de ehhez nem nagyon tudtam képeket csatolni, mert nem nagyon érzem, hogy most eltudnám találni a "hangulatát" vagy mi. A másik pedig, hogy kurva ideges vagyok, mert bekrepált a billentyűje annak a gépemnek, és nem tudom, sehogy sem írni azon, most egy ideig. Persze megpróbálok minél gyakrabban részt hozni, de most csak akkor, tudom, ha valamelyik kedves családtagom kölcsönadja az övét... És van még valami... Vasárnap elmegyek egy hétre táborba és ott biztos, hogy nem fogom tudni írni... Basszus nagyon sajnálom, mert imádom ezt az egészet, és egyre jobban meg is szeretem! Na mindegy, vannak jó dolgok is! Egyik kedves barátnőm mutatta, hogy valaki egy bejegyzésébe az én blogomat említette meg kedvencként, + van egy követőm. Oké, lehet nektek ez hülyén hangzik, de nekem, aki írom EZ KURVA JÓL ESIK! Főleg, hogy most nemrég kezdtem ezt az egészet! Viszont még mindig szeretnélek megkérni titeket, hogy ha nem is kommenteltek, legalább a Chat-be írjatok valamit!  :)

                                                                                                  Xx Blair

     Csend, sötétség, magány. Nem hittem volna, hogy ezt a hármast bármikor is megnyugtatónak tarthatom. A csönddel soha nem volt bajom, de azóta a bizonyos nap óta a feketeséget és az egyedüllét párosítását inkább kerülöm.

  Most azonban... Mintha évek óta először lélegeztem volna igazán. Megkönnyebbülten vetettem hanyatt magam a semmibe. Nevethetnékem támadt, tiszta őrület, rég éreztem magam ennyire... Ennyire felszabadultnak.

  Aztán a sötétség megváltozott. Először visszatért a tudatom, vagy is visszaesett az a bizonyos mázsás "súly" a szívemre. Eszembe jutott Ő. De jó... Csak egy pillanat jutott a jóból... A sötétség nyújtotta megnyugtató érzést, átvette a félelem. Majd mind, akit vákumba raktak volna, próbáltam levegőhöz jutni.

  És vége. Újabb feketeség, de ez teljesen más volt. Éreztem a testem, a külvilágot.

  Magamhoz tértem. 

-Will kész a kaja. Hozzunk fel, vagy lejössz? - ez Ben.

-Nem tudom... Szerintem hamarosan felébred. Megvárom. - jött a válasz.

-Oké, de ehhez a csajhoz kellhet az energia szóval... Ne nagyon éheztesd magad. - Pepének milyen igaza van... - Próbáltad már a Csipkerózsika módszert?

-Tényleg nem is mesélted milyen volt! Olyan, amilyennek gondoljuk? - tért vissza az előző a témához. Uram atyám... Az egy dolog, hogy végig stírölnek, szövegelnek, nem is zavar. De egy olyan beszélgetést végig hallgatni, hogy milyen vagyok az ágyban, szerintem még nekem is sok lenne. Úgy döntöttem ideje lenne megmozdulni, mielőtt ténylegesen folytatják ezt a beszélgetést, az ÉN ágyam mellett. Idióták.  Félve nyitottam ki a szemem, de hál istennek a szobámban és nem egy kórházban voltam. 

-Szia édesem, baleseted volt, amnéziás vagyok és egyébként én vagyok a pasid, akibe évek óta halálosan szerelmes vagy! - hajolt fölém Ben.

-Hát te jó hülye vagy... - motyogtam, miközben arcát kinyomtam az aurámból. A másik kettő, csak röhögött. - Agyrázkódás? - bólintottak.

-Szerencséd, hogy nem tört be a fejed és, hogy a fiúk orvosa éppen az épületben volt. Jó nagyot zúgtál. - mondta Will. Fel sem teszem a kérdést, hogy vajon szegény orvos miért lehetett az épületben, ilyen felkészülten. - Ő mentett meg a kórháztól, Kislány. Amúgy Louis-nak hatalmas bűntudata van. - értetlenül néztem rá. - Aki beléd ment. Mondtuk, hogy nem tehet róla, de hajthatatlan volt... Holnap eljön meglátogatni... Vagy is eljönnek. -láthatta arcomon, hogy mit is gondolok erről, mert hamar váltott. - A jó hír viszont az, hogy egy hétig nem kell bemenned dolgozni! Gratula Csajszi, egy nap után betegszabin vagy! Az orvos azt mondta, jó pár napig még fájni fog.

   Annyira nem volt vészes csak, mint egy durvább másnaposság. Körbenéztem a szobában, s éjjeliszekrényemen meg is találtam a pohár vízet és a gyógyszert. A három srác, minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelte, mire a szememet forgattam. Nem vagyok én ilyen törékeny virágszál...

-Jól vagy?  bukott ki végül Willből a kérdés. Vállat vontam.

-Le jössz enni? - kezdte Pepe. Újabb vállvonás.

-Segítsünk? - indult el felém Ben, de egy kézfeltartással megállítottam.

  Felálltam, de úgy látszik túl gyorsan mozdultam, mert megszédültem, s a falba kellett kapaszkodnom, nehogy elessek. Mindegyik felém nyúlt, de elhesegettem őket a közelemből. Nem, nem kell segítség. Nem szeretek másokra támaszkodni semmilyen módon - átvitt értelemben, bár most eléggé szó szerint értetődő.

  Mikor elég biztosnak éreztem magam, és a szédülés is alábbhagyott, elindultam az ajtó felé. Jobb, bal, jobb, bal. Nem nehéz... Igaz? A lényeg, hogy sikerült, bár többször is elátkoztam magam, amiatt, hogy a legfelső emeletet választottam magamnak lakóhelyként.

  Akit először megpillantottam lent, nem volt más, mint a malac módjára zabáló bátyám.

-Felébredtél? Tudod, én is fent voltam, csak hát éhes lettem...És.. És felküldtem a fiúkat, de hallod, ezt meg kell kóstolnod! Isteni, Csibu csinálta! -nyomott, valami félig megcsócsált, sütit (?) az arcomba. Köszi Tom, nagyon aggódhattál, bár lényegtelen.  Az is durva, hogy értettem egyáltalán, amit mond, és megúsztam köpet darabok nélkül, tömött szája látván.

  Aztán szorosan megölelt, miután a süti maradékát inkább bekapta. Azért kedves, hogy megkínál és megeszi, sebaj úgy is guszta volt. Így viszont, hogy szorosan tartott a csámcsogását, öt cm-re a fülemtől kellett elviselnem, így inkább gyorsan eltoltam. Így is forog a gyomrom, ez meg nem nagyon segít.

-Na én akkor megyek is, csak megakartam várni, hogy felébredj. Anyuék... Nyugi már B. nem vagyok hülye, nem mondtam nekik semmit! Nekem sem hiányzik anya aggódását hallgatni. - forgatta a szemét rémült pillantásom láttán. - Azt akartam kérdezni, hogy nem üzensz-e nekik valamit. - most meg értetlen tekintetemmel találkozott. - Basszus nem vagy te hülye, mond azt, amit hallani akarnak! -magyarázta.

-Öhm... Hát. Én.. Üdvözlöm őket? - nyögtem ki egy hosszú csend után, de így is kérdés lett belőle. Megint csak a szemét forgatta - nem is tudom, hogy kitől tanulhattam...

-Nem teljesen erre gondoltam, de ha azt mondom puszilod őket, az megteszi. - legyintett - Na vigyázz magadra, holnap jövök, nem akarom, hogy egyedül legyél, ééés... Lesz egy meglepetésem! - azzal adott a homlokomra egy puszit, intett a többieknek, majd elment. Repesek a boldogságtól, annyira imádom a meglepetéseket, magáról az idegesítő testvéremről már nem is beszélve.

-Te annyira hülye vagy! Majdnem kirúgattál minket reggel! - esett nekem Csibu. Ez az! Mi jöhet még? De ezt most nem értettem. Mikor?

-Máskor igazán szólhatnál, hogy milyen merényletre készülsz Paul ellen! - idegeskedett tovább értetlen pillantásom láttán. De ki az a Paul? - A manager! - hát jól felcsesztem az agyát, pedig én igazán nem szólaltam most meg.

-Csibu... Szerintem nem ez a legalkalmasabb pillanat, tudod zuhant egy kurva nagyot, és egészen mostanáig nem volt magánál, pedig már este kilenc óra! - oktatta ki Will. Ez nagyon... Kedves tőle, de jelen helyzetben, nem hiszen, hogy segít.

-Nemm... Meséled el inkább B.-nek, hogy mi történt, míg nem volt magánél? - terelt Dan megelőzve a "vihart".

-Képzeld, Niall elkérte a számom! - váltott a lány pillanatok alatt izgatott tinire. Ki az a Niall? Arcomra lehetett írva a kérdés, mert folytatta. - Tudod, az a szőke cukiság, akinek gyönyörű hangja van, és helyes és jó fej... - csak sorolta és sorolta, de nem nagyon tudtam egy idő után figyelni, mert Ben és Pepe a háta mögött parodizálták és tátogták, amiből könnyen levettem, hogy nem először hallgatják végig az ódát. Will annyira elkezdett röhögni, hogy az még Csibunak is feltűnt, s villámsebességgel fordult hátra, ahol a két fiú ezt nem vette időben észre, így egy pillanat múlva már egy szikrázó szemű lánnyal néztek farkasszemet.

-Csesszétek meg! Nem értem, hogy lehetek ennyire... Ennyire... Ahw! - azzal mérgesen a lépcső felé trappolt.

-Várj Csibu.. - mentek utána.

-Ne haragudj...

-Mi nem úgy értettük!

-Csibu ne csináld már!

  Szépen végig követtük a jelenetet, ahogy a lány becsapja maga után szoba ajtaját, a srácok még próbálkoznak egy kicsit, majd inkább bemennek a sajátjukba.

  Vissza kellett térnem a tál ételhez, amit Dan pakolt elém, tiltakozásom ellenére.

-Szóval...-kezdte mikor ketten maradtunk- Ismered Zaynt. -állapította meg, mire megállt egy pillanatra a kezemben az evőeszköz. Hangsúlyából kivettem, hogy sejti mi is lehetett közöttünk. Gyorsan összeszedve magam, folytattam az evést, annak ellenére, hogy azt hittem még egy falat és minden kikerül a gyomromból, ami benne van.

-Hogy jöttél rá? – tettem fel a kérdést, amit kapásból megértett.

-Látnod kellett volna, milyen állapotban volt, mikor leestél az emelvényről… Nem hiszem, hogy mindenkinek feltűnt volna, mert mindenki ijedt volt, de ő… Hát igen.

  Képtelen voltam erre bármit is mondani, inkább az evésbe temetkeztem.

  Végig magamon éreztem Dan fürkésző tekintetét, ami most nagyon frusztrálón hatott.

-Kösz, finom volt. - motyogtam, mikor végre az üres tányér bámult vissza rám. Gyorsan elmosogattam a tányért, majd Will keresésére indultam.

-Merre van a cigim? - tudakoltam a tv-t bámuló barátomtól.

-Ott arra. - mutatott vissza a konyhába. Hát kösz...

  Visszamentem, s keresni kezdtem, vagy is megálltam és körbe néztem.

-A pulton. - mutatott Dan, fel sem pillantva a telefonjából.

   Szó nélkül kaptam fel a kis dobozt és indultam kifelé a hátsó teraszunkra.

-Hé Blair! – szólt utánam. Megtorpantam, de nem fordultam hátra, csak vártam a folytatást. – Ugye tudod, hogy a bármi baj van, én szívesen meghallgatlak? – lehajtottam a fejem, majd válasz nélkül mentem ki, a sötétségbe.

  Olyan volt, mint az a nap, mikor ide jöttünk Londonba, és otthon aludtam. Ugyan az a csend. Rágyújtottam, majd így kémleltem az eget.

  Egyáltalán nem esettjól most ez az egész, nem akartam egy pillanatra sem egyedül maradni a gondolataimmal, de beszélgetni meg képtelen lettem volna. A gyógyszer hatott valamennyire, de a tompa érzet helyett, mintha még élénkebbek lennének, a mai történések. Kurva jó…

  Újra láttam. Találkoztunk, egész nap mellettem volt! És… Aggódott értem?! Miért? Mi köze van neki, az én életemhez!

  És… Együtt fogunk dolgozni. Vagy is, ha úgy vesszük, ő az egyik főnököm. Boldogságom határtalan…

  És… Egész nap figyelt.

  És… Blair elég!

   Elnyomtam a csikket és egyenesen a nappaliba vettem az irányt. Dudom mi kell most nekem. Ahogy sejtettem, Will még mindig a tv előtt döglött, de most már, Dan is csatlakozott hozzá. Nem foglalkozva a felesleges “harmadikkal” ültem a pasim ölébe szemből, és időt sem hagyva neki a gondolkodásra, megcsókoltam. Nagyon meglepődött, de aztán elkapta a hév és kezeivel testem  feltérképezésébe kezdett.

-Figyeljetek… Én igazán nem ellenzem ezt, de… Den vagyok se Ben, se Pepe, aki szívesen végig nézne egy ilyet. – hallottam a másik srác zavart hangját.

  Will, anélkül, hogy elváltunk volna egymástól, mindkét kezét fenekem alá csúsztatta, majd elindult velem fel az emeletre.

-Ha elejtesz, nincs több szex. – morogtam ajkaiba, miközben a lépcsőn egyensúlyozott felfelé.

-Ezt bizony semmiféleképpen sem akarom kockáztatni. – vigyorodott el, és inkább gyorsan felvitt, csak ott folytattuk a dolgot.

  Durva éjszakánk volt, meg kell hagyni és hosszú.

-Hát… Nem viselt meg túlságosan az esés… - mondta, mikor egymás mellett fekve, kapkodtuk a levegőt. Nem válaszoltam. – Ugye… Azt mondtad, szedsz fogamzásgátlót? – kérdezte. Minek kérdezi meg az alapvetőt?

-Ha nem szedném, már rég nagycsaládos lennék. – néztem rá. Röviden felnevetett.

-Akkor jó. – azzal magára rántott, és kezdtük elölről az egészet..

  Szerintem hangosak voltunk. Vagy is én biztos, muszáj volt kiengednem a gőzt, így most egyáltalán nem szándékoztam visszafogni magam.

  Nem sokat aludtam az éjszaka, minden fáradságom ellenére. Egyszerűen nem ment! Köszönjük a balfasznak, aki visszaköltözött az életembe…

-Kikászlódtam az alvó Will mellől és gyorsan át mentem a saját szobámba.

  Lezuhanyoztam, felvettem valami futó cuccot, s ipodommal és a fülesemmel a kezemben indultam lefelé. Oké, lehet, hogy hajnali négy van, de ha nem tudok aludni, még is mit csináljak?! Amúgy meg ilyenkor a legjobb. Már a részegek nagy része is kidőlt nagyrészt, aktuális a dolog.

  Kiléptem a házból, bekapcsoltam a zenét, majd futni kezdtem. Soha nem féltem attól, hogy megtámadnak, hiszen futok! Simán elrohannék előlük, és én már csak tudom, hogy ilyenkor szart sem ér a hősködés.

  Jó volt újra a hajnali futásféle “hobbinak” hódolni, ez megnyugtat. A lámpák még égnek, de az ég széle már a rózsaszín, piros, sárga kék és még sorolhatnám hányféle színben pompázik.

  Aztán olyan hat körül, már inkább volt világos, sem mint sötét és én felocsúdtam. Mindig megfeledkezek ilyenkor az időről. Néztem, hogyan ébredezik az alvó város, hogyan sietnek munkába az emberek, vagy mennek el kedvencüket sétáltatni… Mindenki egy külön élet, a saját problémáival. Ilyenkor elgondolkozom: vajon hány emberrel osztozom én a sajátomon? Vagy csak úgy simán, hány embernek vannak ehhez hasonló titkai? Ezért sem szeretem magamat sajnáltatni, - annak ellenére, hogy szoktam – hiszen, sokaknak sokkal nagyobb gondokkal kell megküzdenie. Milyen jogon hisztizzek én egy ilyenen?

  Megráztam a fejem, majd elmentem egy közeli parkba nyújtani, nehogy meghúzódjon valamim. Úgy nem lenne túl kellemes a tánc…

   Nem tudom, hogy csináltam, de fél nyolc volt, mire visszaértem. Gondolom megint csinálok valami reggelit, úgy is hamarosan kelniük kell.

-Jó reggelt! Hogy tudsz te ilyen fitt lenni? Ne mond, hogy futni voltál… Nem gondolod, hogy néha pihenhetnél is? – jött le a szemét dörzsölve Will. Hidd el, én is szívesen pihennék…  De ehelyett inkább, csak vállat vontam, majd tovább gyártottam a rántottát.

  Lassan a többiek is letámolyogtak, de nagyon halott volt a hangulat.

-Valami.. Baj van? – ezek szerint, Willnek is feltűnt.

-Baj? Hát nem is tudom… Azt, hogy állati módon keféltek, úgy, hogy senki sem tud tőletek aludni, igen, szerintem elég nagy baj! – tort ki Csibuból. Hűű… Nem minden napos őt így hallani beszélni.

-Kivételesen egyetértek… B. nem gondoltam volna, hogy ilyen… Hangfekvéseid vannak… - motyogta Pepe. Elég gáz, de nem reagáltam. Igazuk van, viszont én ehhez minek jártassam a szám?

-Srácok komolyan… Már megbeszéltük, hogy nincs problémánk a dologgal, de ezeket légyszíves akkorra tartogassátok, amikor mi nem vagyunk itthon! – próbált meg békíteni Dan.

-Bocs, igazatok van… De a tegnapi akkor is eszméletlen volt! – Hát Will, tényleg nagyon sajnálod... Aztán ő is észbe kapott. – Deee… Ezeket, akkora tartogatjuk, amikor ti nem lesztek itthon. – próbált fel venni egy komolyabb arcot, és így ismételte el a “békebírót”.

   Megittam a kávém maradékát, és felmentem zuhanyozni. Pont, amikor felöltöztem, nyílt az ajtó és lépett be rajta Will. Igazán kopoghatna néha…

-Reméltem, hogy így talállak, mert nem akartam megint elkésni. – vigyorgott – Azért jöttem, hogy nem akarnál- e esetleg elvinni minket, mert vásárolni is kéne.. – bólintottam, majd egy kis táskát felkapva indultunk le az emeletről.

-Itt a közös kassza! – nyomtott a kezembe Dan egy hitelkártyát. Úgy egyeztünk meg, hogy lesz egy közös bankszámlánk, amiből a mindenféle házzal kapcsolatos cuccot, plusz élelmiszert vesszük meg. Elsüllyesztettem a pénztárcámba, majd cipőt vettem.

-Tudsz egyáltalán vezetni? Van jogsid? – kérdezte Csibu félénken, mire vállat vontam. Oké gonosz vagyok, de muszáj egy kicsit húznom…- Igen vagy nem? Mert, ha nincs, én nem ülök be melléd! – mondta idegesen. – Sőt, akár én is vezethetnék!

-Na, azt már nem!

-Nem!

-Oda én nem ülök be!

  Jól van, fiúk, ti is jók vagytok, sikerült újra vérig sérteni a csajt.

-Nyugi már, persze, hogy tudok, iratokat nem akarsz kérni? – vetettem oda félvállról, de annyira azért nem durván. Leakasztottam a kulcsot, majd a garázs felé vettem az irányt.

-Menjetek előre, én is mindjárt megyek! – fel sem nézett telefonjából. Ez nem Willre vall. Na mindegy.

-Erre kíváncsi leszek! – vigyorgott Ben, miközben beszállt a kisbuszba. Ilyet tényleg nem nagyon vezettem, de nem lesz baj…

  Két perc után, már a sereghajtó Will is megérkezett, aki azóta elintézte a fontos telefont, gondolom.. Beült mellém, és gyorsan bekapcsolta az övet.

-Csatoljátok be az öveket! – szólt hátra a többieknek.

-Minek? – kérdezte Pepe, de a többiek is értetlenül néztek előre. Na vajon? Tényleg, végül is mire való az öv?!

-Egyikőtök sem ült még B. mellet kocsiban, igaz? – sóhajtott nagyot a fiú. Nem nagyon foglalkoztam velük, megnyomtam a garázsajtó nyitógombját, és vártam. –Óvatosan Danwer! – tette még hozzá. Hangja feszült volt, és még a kapaszkodót is szorította. Okéé… - Tudod itt fordított a közlekedés.. – ó drága fogd be, tudom itt éltem! – Szóval, ha lehet óvatosan…. – de kis éédes…

  Gyors mozdulattal rükvercbe raktam a kocsit, majd a gázra léptem. Kifordultam az utcára, újabb váltás, és megint padlógáz. Mondtam már mennyire imádok vezetni?

  Basszus, azt sem tudom, merre kell menni. Egyszer végig smároltam, másodszor pedig ájultan tettem meg az utat.

-Mond, hogy merre kell menni. – néztem Willre.

-Az utat nézd! – üvöltötte, mire hátulról hatalmas sikítás hallatszott. Visszanéztem, hogy még is mi olyan fenyegető, de a kocsikon kívül, - akik tisztes távolságra voltak – semmi mást nem láttam.

-Jobbra. – jött mellőlem egy feszült hang. Fékezés nélkül vettem be a kanyart, amit egy újabb sikoly követett hátulról. Oké Csibu, ne fossál már ennyire…

   A következő kanyartól kezdve, Will csak mutatta az utat.

   Az igazság az, hogy nem nagyon tartom be a közlekedési szabályokat, így kb. Tíz perc alatt oda is értünk a stúdióhoz. A végén, még jobban nyomtam a gázt, mert Csibunak nagyon nem akaródzott abbahagyni a sikítozást, nekem meg már elég volt.

    Egy elegáns farolással álltam be az egyik parkolóhelyre, nyugodtan leállítottam a motort, lehúztam az ablakot és rágyújtottam.

-Basszameg! Soha… Soha nem ülök be melléd! –pattant ki a lány a kocsiból, nyomába Dannel, aki a térdére támaszkodva próbálta visszanyelni hányingerét.

-Szerintem jó buli volt! – röhögött Ben.

-Ja, bár nem értem, hogy adhattak neked jogsit, de ezek után szerintem mindig vezethetnél te. Sokkal több időnk lenne, ha minden n…- de Pepe már nem tudta befejezni.

-Na nem! Mint mondtam, NEM ülök be többet mellé! Én még álni szeretné! Meg is halhattunk volna! – akadt ki még jobban Csibu. Ez az… Hiszen olyan kellemes ezt hallgatni…

  Nem akartam ezzel foglalkozni, így inkább a mellettem ülő Willre néztem. Mióta leállítottam a motort, meg sem mozdult. Megvártam míg észhez tér és kiszáll végre a kocsiból.

-Ez olyan élmény volt, amit a következő fél évben, nem szeretnék átélni. – fújta ki a levegőt. – Mész, vagy még nem szívtad el? – sétált át az én oldalamra.

-Megyek. – dobtam el a csikket, intettem a srácoknak, majd padlógázzal elhajtottam, valami boltot keresve.

  Három perce sem jöhettem el, mikor csörgött a telefonom. Pepe. Rányomtam a fogadásra, és fél kézzel szlalomoztam tovább az autók között.

-Hali B., Will vagyok. Ott hagytam a telefonom, vagy is kieshetett a zsebemből, kérlek hozd vissza. – hadarta el, én meg lenéztem a mellettem lévő ülésre és valóban.

-Oké. – azzal kinyomtam, és egy 180 fokos kanyart véve a kocsival, – mire jó pár irányból agresszív dudaszó jött – indultam vissza a stúdióhoz.

   Mikor leparkoltam az épület előtt, sehol sem láttam Willt. Végig csörgettem az egész csapatot, de senki sem vette fel a telefont. Tényleg, végülés, nem ezért kaptuk őket… Idegesen indultam be, hogy leadjam a recepción, de mielőtt a csaj felé fordulhattam volna, megjelent a drága és húzni kezdett egyre beljebb az épületbe. Nem! Nem akarok bemenni! Nekem most nem kell dolgoznom! Üvöltött egy hang a fejemben, de Will csak annyit érzékelhetett, hogy kezemet próbálom kirántani az övéből.

-Nyugi, nem a többiekhez megyünk. – csitított. Akkor még is, mi a faszt akar? Aztán behúzott egy kis szertár szerűségbe, s mielőtt feleszmélhettem volna, ajkaimnak esett.

-Mi a…? – motyogtam, de közbe vágott.

-A srácok egy része késik, de azért sietnünk kell…

  Ennyi elég is volt nekem, nem tiltakoztam tovább.

  Gyors menet volt, de eszméletlen… A hely miatt, sokkal izgalmasabb lett az egész, hiszen bármikor ránk nyithatott volna valaki. Csak úgy lüktetett ereimben az adrenalin.

-Póló. – dobta felém az említett ruhát. Nem várta meg míg belebújok, az övét csatolva indult el a kis helyiségből, én meg még mindig felsőmmel küzdve utána.

-Remélem, nem kések el már megint, bár ez megérte... Hoppá. - akadt el. Egy pontra bámult, s követtem a pillantását. - Hali srácok!

  Na ne!