Ez lenne a kezdet kezdete :) Remélem tetszik majd mindenkinek! Jó olvasást!
xoxo Blair <3
2009
(visszatekintés)
Utálom a matekot! Basszus értem én, hogy az
életben szükségem lesz rá, de akkor olyan ember tanítsa, aki magyarázni is tud.
Vegye már észre a diri, hogy Miss Marge egy
60 éves ribi, aki abban leli örömét, hogy minket, diákokat buktat meg,
jelen esetben engem, ha csak nem szedem össze magam.
A falhoz vágtam a ceruzát. Üvölteni akartam,
rombolni azt a fránya nagy rendet, ami körülöttem uralkodott. Mindezt mirét?
Nem, nem a matek miatt, az soha nem tudott ennyire felidegesíteni.
Mindez miatta van. Miért nem tud őszinte
lenni velem? Mi történt velünk az elmúlt egy hónapban? Azt hittem a mi
kapcsolatunk különleges… De nem tudom, hogy ezt a mostani állapotot meddig
húzhatjuk.
-És még ő
akadt ki rám… - morogtam magamnak, míg összeszedtem a ceruzát a szobám másik
feléről. – Egoista barom…
Iszonyatosan összevesztünk ma. Ilyen nem
fordult elő velünk ez alatt az egy év alatt, mióta együtt vagyunk. Bár valahol
el kell kezdeni…
De akkor sem egy ilyennel!
Tudjátok min akadt ki? Megkérdeztem tőle,
hogy még is mi a szar ütött belé az elmúl hetekben. Ő kezdett el VELEM
kiabálni, hogy mi közöm van hozzá, miközben én a BARÁTNŐJE vagyok! Ez nem ő…
Pont ezért is kérdeztem rá. Mert mostanában
alig foglalkozik velem, alig mosolyog és nem is beszélgetünk! MÉG IS MILYEN
KAPCSOLAT AZ ILYEN?! Nem egy kurva vagyok, hogy csak a szex miatt járjunk
össze.
A párnámba üvöltöttem. Egyre idegesebb
vagyok, minél többet jár a fejembe! Csessze meg, ha miatta kapok rossz jegyet
megint, nagyon megbánja.
Szeretem. Segíteni akarok neki. De még is,
hogyan ha nem enged magához?!
Mindenkinek feltűnt a családban, hogy valami
nem stimmel, de nem mondtam el nekik az okot. Vagy talán én sem tudom mi az?
Mi történhetett velünk? Azt mondták ránk,
hogy lelki társak vagyunk… hahh… Mennyire örültem én ennek, anno! Tudom
elcsépelt, de képzeld magad a helyzetemben: ha valakit 15 évesen mindennél
jobban szeretsz, és ő is téged…. Hát… Na értitek. Még a szüleim is elámultak
rajta, hogy milyen szilárd a mi kapcsolatunk.
Eddig én is azt hittem. Megsúgjam azt a fene
nagy titkot, hogy mi a kulcs?
A bizalom. Bár ezzel azt is megmagyaráztam,
hogy mi hiányzik mostanában a részéről.
Nem hiszem, hogy megcsalna, annál őszintébb,
inkább szakítana… Lehet, hogy azt is aka…?
Most a matek füzetem repült a falnak.
Lehunytam a szemem. Csak lélegezz mélyeket Balir, nincs semmi gond, majd
megoldódik az egész helyzet.
Dühösen, szememet törölgetve keltem fel az
ágyból, hogy előkotorjam a füzetemet a szekrény mögül. De jól célzok…
Két perc kotorászás, keresgélés után végre
visszadőlhettem az ágyamra, hogy sajnáltassam magam „matekozás” címszó alatt,
de csöngettek.
Ki a szar jön ilyenkor? Néztem az órára, ami
este tízet mutatott. Anyuék nem lehetnek, hiszen ma utaztak el, hogy a céget
terjeszteni tudják. Lehet, hogy Tom? Ő bulizni ment viszont ahhoz korán van,
hogy ő haza jöjjön.
Lassan ténferegtem lefelé a lépcsőn. Ha
valaki ilyenkor keres, az tudjon várni. De az illető nem tudott, ugyan is,
amikor a csengő másodszorra is megszólalt, már nem is hallgatott el. Valaki
agresszívan rátenyerelt.
-Jól van
megyek! – szaporáztam meg lépteimet. Kinyitottam az ajtót és ott volt Ő. – Oh…
Csak nem bocsá…- kezdtem volna számon kérni, de nem tudtam befejezni, a
hatalmas pofontól, amit tőle kaptam.
Megütött… Megütött!
Mielőlőtt a döbbenetből felébredhettem volna
jött a következő ütés, amitől a fölre estem. Fájt. Eszméletlenül fájt, de össze
sem lehetett hasonlítani azzal, amit belül éreztem.
Lehunytam a szemem hátha abba hagyja, vagy
legalább ne lássam, hogy ezt tényleg ő teszi.
Ő csak rúgott és rúgott, majd fölém térdelt
és az arcomat kezdte ütlegelni.
Aztán elsötétült minden.
-Édes
Istenem! Blair, édesem ébredj fel! – hallottam magam mellől egy síros hangot,
viszont anya hangjával együtt visszaállt összes érzékszervem működése, és a
fájdalomtól muszáj volt felszisszennem. – Oh Istenem! David! Tom! Nézzétek! Valaki szóljon egy orvosnak! –
kiabált tovább.
-Nyugi… Jól
vagyok… - motyogtam. Hangom annyira ismeretlenül hatott. Rekedtes, mintha
hörögnék.
-Három bordád eltört, a bal vállad kiugrott a
csuklód eltört, a szemöldököd felszakadt, nem beszélve a kisebb zúzódásokról!
Mázli, hogy nem volt belső vérzésed! Ki tette? – kérdezte indulatosan bátyám.
Minden emlék feltört egy szempillantás alatt,
szívem felgyorsult az emlékek hatására, amit a mellettem lévő műszer ki is
mutatott.
-Hagyják
pihenni még egy kicsit! Miss Danwer kap egy kis altatót rendben? – meg sem
várta az orvos a választ belefecskendezett valamit az infúziómba, amitől két
perc múlva már megint a sötétség fogadott.
Az ez után lévő pár nap, nagyon zavaros. Nem
tudom hány napot lehettem korházba, nem tudom, hogy akart-e valaki látogatóba
jönni barátaim közül, mert annyi lélekjelenlétem még volt, hogy az orvosnak
kikötöttem, anyán, apán és Tomon kívül senkit ne engedjenek be. Nem tudom ők
voltak-e bent egyáltalán, mert a fal felé fordulva vagy a falat bámultam vagy
alvást színleltem, jobb esetben tényleg aludtam az altatók segítségével.
Arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy,
amikor a rendőrök bejöttek kikérdezni hazudtam. Azt mondtam, hogy sötét volt,
nem teljesen emlékszem, és nagy eséllyel a házat akarták kirabolni, csak
megijedhetett attól, hogy valaki van a házban, utána meg attól, a mit tett.
Elhitték.
Mikor beértem a házba, újra elfogott az
émelygés és mindent kihánytam, ami a gyomromban volt, vagy is epét.
Nem maradhatok itt, nem menne… Így hát
bejelentettem anyáéknak, hogy vissza akarok költözni Magyarországra a
nagyiékhoz. Nem nagyon ellenkezdtek, egyetértettek benne, hogy
környezetváltozásra van szükségem. A papírjaim szerencsére megvoltak, hiszen 10
éves koromig ott éltünk.
Másnapra meg is volt a repjegyem, nem húztuk
az időt. De Anyában nem hiszem, hogy letisztázódott a dolog, hogy én mennyi
időre is szándékozom elmenni. Apa meg rámhagyta. Tom mérges volt és aggódott.
És ott volt Ő… Anyáéknak be kellett adnom,
hogy szakítanom kell vele, hiszen ők sem tudták az igazságot, így egy órán
keresztül ültem zokogva a parkban, folyamatosan rezgő telefonommal a kezembe,
hogy hiteles legyen „színjátékom”. Legalább a könnyek igaziak.
Ő is hívott. Nem is egyszer, de nem voltam
hajlandó felvenni, még a hangpostát sem hallgattam le. Minek? Hogy még szarabb
legyen?
Sírva mentem fel otthon a szobámba, mindenről
ő jutott eszembe, pont emiatt nem is viszek sok cuccot magammal. Nagyiék
örülnek, hogy megyek, szerintük is szükségem van erre.
Másnap a reptéren, anyám a nyakamba zokogott,
hogy mi lett az ő kicsi lányával, apa vígasztalta miközben elmondta, hogy
mennyire féltenek és vigyázzak magamra. Csak Tom volt csöndben. Mindig is jó
testvérek voltunk, most meg… Megöleltem őket majd elindultam a terminál felé.
Bizalom. Mindenkinek mást jelent ez a szó.
Nekem eddig boldogságot, és szeretetet nyújtott. Ezentúl, a csalódásra és
fájdalomra fog emlékeztetni. Hogy ne bízz meg senkiben teljes szívből, mert
csak magadra számíthatsz. Hiszen mindig az okozza a legnagyobb fájdalmat, akire
a legjobban számítasz.
Nem fordultam hátra. Örökre magam mögött akarom hagyni Bradfordot.
Nem fordultam hátra. Örökre magam mögött akarom hagyni Bradfordot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése