Heeeey! Bocsánat, hogy csak most hozom, de nem volt időm előbb... Innentől kezd majd beindulni a történet, éééés kérlek titeket, kommenteljetek, hogy tudjam itt vagytok, mert egyenlőre olyan érzésem van, mint ha magamnak írnám... Na mindegy, jó olvasást!
Xx Blair
-Bazmeg Blair, lődd már le! – nyögte Tom félálomban, mikor a telefonom hangos rezgésbe kezdett az éjjeliszekrényen. Rányomtam a fogadásra, s mielőtt szólhattam volna bármit is – nem mint ha akartam volna – hatalmas ricsaj jött a túloldalról.
-Jó
reggelt! – üvöltötte Ben. Na ezt meg
végképp nem méltattam válaszra… Basszus meg is süketülök!
-Add
már ide! – hallatszott valamivel távolabbról Will hangja, majd egy kis
dulakodás, és következőnek már teljesen a telefonba beszélt. – Hali! Megyünk
várost nézni, fél óra múlva ott vagyunk érted, ha a családod szeretne jönni,
csak nyugodtan! – és már le is rakta.
Tomra néztem, aki még mindig az igazak álmát
aludta. Tutira nemet mondana, ha felkelteném egy ilyennel. Jaj, de nagyon „sajnálom”…
Gyorsan lezuhanyoztam, majd felvettem valami
nyáriasat, de még is meleget, hiszen még is csak Londonban vagyunk! Már az is
mázli, hogy nem esik.
Lementem a konyhába, ahol a szüleim már
javába készülődtek a munkába.
-Jó
reggelt édesem! – köszönt anya hatalmas mosollyal. Apa csak épp, hogy valamit elmormogott, majd
visszatemetkezett az újságba.
-Hm..
Reggelt. – motyogtam végül, hatalmas fáziskéséssel, amivel jól meglephettem
őket, mert nem számítottak nagyon válaszra, mindkettő ledermedt egy pillanatra
majd rám néztek. Na szép, egy napja vagyok itt és már is ennyire kiismertek.
Oké, mondjuk ez annyira nem nehéz, de még is.
-Van
még kávé a kancsóban. – mutatatta anya, én meg a pulthoz sétáltam. – Viszont nekünk
indulnunk kell, már így is késésben vagyunk. – folytatta, de én a bögrekeresésnek
szenteltem minden figyelmem.
Várt egy kicsit, hátha tudatom vele, hogy
figyelek, vagy felfogtam, amit mondott, de végül csalódottan folytatta:
-Rendben…
Akkor mi… David gyere menjünk. Ha akarod Blair elvihetünk… - hangja bizonytalan
volt, én azonban továbbra sem reagáltam, csak a kávét öntöttem a bögrémbe. A
következő, amit hallottam egy kis zörgés, majd halk ajtócsukódás. Elmentek.
Nem akarok én mindig ilyen bunkó lenni velük
csak hát így sikerül.
Dudaszó hallatszott, én meg pont elindultam
volna az ajtóhoz, mikor rájöttem, hogy még a címet is elfelejtettem megadni.
Gyorsan előkaptam a telefonom és már kezdtem volna írni, mikor valaki a
csengőre tenyerelt.
Ne, csak ezt a hangot ne! Ez túlságosan
ismerős…
Eszeveszett tempóban tettem meg az ajtóhoz
vezető utat, de ahelyett, hogy feltépte volna kilestem a „kukkolón”, hogy ki
lehet az. Egy pillanatra megkönnyebbülten dőltem háttal az ajtónak, az idegesítő
csengőt figyelmen kívül hagyva, majd visszatérítve magam a valóvilágba gyors
mozdulattal kinyitottam, mire hál istennek a csengő elhallgatott, én meg egy
döbbent Willel találtam szembe magam.
-Ilyet,
soha többé ne csinálj. – figyelmeztettem halkan.
-Mit?
-A
csengő. Soha többé ne csináld ezt! – hangom remegett, így tudta, hogy ez most
tényleg nem vicc. Bólintott.
-Bocsi,
én ne… Mindegy. Akkor… Készen vagy? – terelt inkább magyarázkodás helyett. Feltartottam az ujjam, hogy várjon egy percet,
majd visszamentem a kávémhoz a konyhába. Will követett.
-Blair,
ki az az istenverte barom, aki hajnalok hajnalán a csengővel szórakozik? – jött
le egy fáradt és egyben dühös Tom a lépcsőn.
-Ó
bocs haver, azt hittem, hogy csak B. van itthon, láttuk elmenni a szüleiteket
és hát… - az öntelt vigyor az arcán azonban teljesen eltitkolta, hogy tisztában
volt vele, hogy még itthon van.
-Cseszd
meg! – jött a fáradt válasz, de már nem tűnt annyira mérgesnek. – De mit
keresel itt ilyenkor?
-Ilyenkor?
Fél tíz van! Amúgy biztos nem jössz velünk? – kérdezte, mire Tomtól egy
értetlen pillantást kapott.
-Még
is hova?
-Ejnye
B., meg sem kérdezted? – Will rosszallóan nézett rám. Ajj, eddig annyira jó volt,
mintha ott sem lettem volna, csak a kávémmal foglalkozva… Beszélgessenek csak
ketten. – A húgod van olyan kedves, és körbevezet minket a városban. – azzal adott
egy hatalmas cuppanósat a fejem búbjára. Nem foglalkoztam vele, kiittam a kávém
maradékát, és gyorsan elöblögettem.
-Azt
hiszem, kihagyom, de vigyázz erre az angyalra! – jött oda gügyögve. Ezt nagyon,
de nagyon élvezik…- Asszem inkább visszamegyek aludni, és ha kérhetlek a
csengőt inkább hanyagold! – kacsintott, majd eltűnt a lépcsőn felfelé.
-Haver,
tegnap nem valami gyakornoki melóról dumáltál? Nem
ott lenne a helyed? – szólt még utána Will.
Na én erről nagyon lemaradtam…
-De,
de most nincs kedvem. Amúgy is felmondtam volna, mert csak kávéhordó voltam,
aminek semmi köze a fényképészethez. Most legalább megszívattam a főnököt, hogy
csak úgy nem mentem be. – még intett egyet majd tovább indult felfelé.
-Na
gyere Morci a többiek már tűkön ülnek. – irányított Will a derekamnál fogva az
ajtóhoz. A szememet forgattam a név hallatán, de hagytam hadd vezessen. Gyorsan
felkaptam az ajtónál a táskám, és már kint is voltunk.
Tényleg mivel megyünk? Hiszen nincs… Kocsink.
-Jó
mi? A garázsban állt, egy cetlivel, hogy ez megkönnyíti majd a közlekedést!
Imádom ezt a munkát, pedig még el sem kezdtük! – lelkendezett, míg kinyitotta
nekem az ajtót, a kis buszon. Igen, egy kis busz! Nem hiszem el, mintha
megvennének minket! Bár azt is teszik, de… Ahj.
-Hali
B.! Mi van Will, megfektetted, vagy mi tartott ennyi ideig? – hajolt előre
Pepe. – Vagy csak álmodban…?
-Csak
álmomban! – kacsintott a visszapillantó tükörbe, hogy vezetés közben ne kelljen
hátrafordulnia. Milyen „humorzsák” itt valaki. A vállába bokszoltam.
-Hoppá
Danwer ez már majdnem emberi viselkedés! – hajolt előre Ben is, mire a szememet
forgattam.- Édes, ne térj vissza a régihez, ez a szado-mazo jobban tetszik. –
vigyorgott, mire a fiúk nevetni kezdtek, én meg megütközve néztem rájuk.
-Undorító
vagy Benjamin… Úristen ott a Big Ben!- visította Csibu a mondat második felét.
Na, helyben vagyunk.
-Csibu
bazmeg ezt hanyagold, míg én vezetek, gondolom senki sem szeretne meghalni! –
bosszankodott Will, de mit sem ért vele.
-Állj
meg valahol! Gyorsan! Ott egy hely, ne már Will gyorsabban el fogják foglalni!
Na, végre! – pattan ki a kocsiból, mikor a motor leállt, mi meg egy emberként
sóhajtottunk fel megkönnyebbülten. Ez elviselhetetlen.
-Ha
ezt így folytatja, kinyírom. – morogta Dan.
-Csak
nem? Téged felidegesített? – hitetlenkedett Pepe, jól rájátszva a dologra.
-A
végén még B.-től is látunk egy dühkitörést. – kontrázott a másik „fele”. Igaz,
tényleg nagydolog, ha már Dan is ezt mondja, de azért tőlem még távol áll. Nem
mondom, hogy nem idegesítő, de a hallgatás nekem teljesen megfelel.
Gyorsan kiszálltam, majd rágyújtottam. Nem
különösebben izgatott ez az egész „kirándulás” vagy mi, de mikor a tér felé
pillantottam, ami előtt álltunk, megdermedtem egy pillanatra. Et eddig a
leghatalmasabb plakát, amin látom Őt. Lehunytam a szemem, vettem pár mély
lélegzetet – amiben a cigi segített is – és próbáltam úgy tenni, mintha semmi
baj nem lenne. Mondjuk nálam ez nem is olyan nehéz, csak fapofával kell
kibámulnom a fejemből…
-Nyugi
Blair, semmi gond. – karolta át a vállamat Will. – Igaz nekem egyik exem
sem virított 5 méteres plakátokról, de… Fogd fel úgy, hogy így kevesebb az
esélye a találkozásnak. – így, hogy valaki más is kimondta, nem csak magamat
nyugtatgatom vele, megkönnyebbüléssel töltött el. Halványan Willre mosolyogtam.
-Egy
nap két tőled vadidegen dolog, - utalt az előbbi mosolyra és a karba
bokszolásra, megjátszott hitetlenséggel, bár kicsit tényleg meglepődött – és
mindkettőt én váltottam ki belőled. Ne mond, hogy ne nőjön az egóm. –
vigyorgott az arcomba, mire a szememet forgattam. Meglepő, mi? Ő meg csak
nevetett. – Na menjünk, mert itt hagynak! – kezdett húzni a tér felé. Gyorsan
rágyújtottunk, és oda sétálunk a a nagyban fényképező társasághoz.
Komolyan, szerintem elég sok hülye helyzetbe
tudunk kerülni olyan szempontból, hogy magunkat égetjük, de Csibu túltesz
rajtunk. Fel és lerohangált, hogy mindent, minden szemszögből lekapjon, minimum
ötször.
-Ülljünk
fel a London Eye-ra! – kezdte Csibu, abban a pillanatban, amikor Willel
rágyújtottunk a következő szálra. Oké, lehet, hogy kicsit sokat szívunk, de
higgyétek el, elviselhetetlen lenne.
-Olyan
izék vagytok, komolyan most még azt is meg kell várni, míg elszívjátok azt a
hülyeséget! – nyavalygott.
-Csibu
édes, nézd már meg mennyien állnak sorba. – mutatott rá a tényekre helyettem is
Will. – Mire az lemegy, simán elszívunk minimum még egyet. - azzal a társaság már
a sorvégé állt.
Tizenöt, húsz perc várakozás után, végre mi
is beszállhattunk egy kapszulába.
Ha azt hittük drága tánctársnőnk eddig durva
volt, akkor a hatalmas keréken lerendezett visító roham nem sorozható be
egyetlen kategóriába sem.
-Kislány,
fogd már be a szád! Nem azért fizettünk, hogy egy ilyen csitri visítását
hallgassunk! – szólt rá végül egy kopaszodó pasi, mire a fiúk felvihogtak,
Csibu meg rák vörös lett. Talán, ha nem ment volna már mindegyikünk agyára,
ezzel a hülye sipákolással, meg is védtük volna, így viszont valakinek muszáj
volt, helyre tennie. Remélem, pár napon belül lenyugszik, mert így nem lesz
túlságosan nyugodt a csapat élete.
A pasi beszólása után, már csak csöndben
kattintgatott, de arcáról lerítt, hogy milyen „extázisba” van.
Tényleg szép volt, de nem nagyon érdekelt
különösebben az egész, ám amikor négy olyan izé plakát… Mi is nevük? Mindegy,
az az amin Ő és a bandája vannak arra gondolok. Na amikor azokat láttam, kicsit
ideges lettem.
Will kérdőn pillantott felém, majd le közénk.
Követtem a pillantását, és csak akkor tudatosult bennem, hogy a kezét
szorongatom. Nem szólt, csak egy pillanatra ő is megszorította a kezem.
Mikor végre leértünk, szinte kirobbantam,
abból a kapszulából, Willt is magammal rántva, mivel még mindig a kezét fogtam.
-Hé..
Állj. Blair. Blair, elég! Állj meg! – cövekelt le. –Miért… Miért Akadsz ennyire
ki az emlékétől? – tette fel azt a kérdést, ami oly régóta fogalmazódhatott meg
benne.
Nem tudom kimondani, neki azt, hogy mit érzek
ha meglátom egy plakáton a gondatlan mosolyával, míg én egy élő roncs lettem,
még akkor sem, ha csak annyit mondanék el neki az egészből, mint, amit mindenki
tud. Ezért nem szóltam semmi, csak megöleltem. Igen, én megöleltem őt,
mindenféle kényszer nélkül. Szükségem volt erre.
-Hé
Danwer már megint, hol hagytad az igazi Blairt? – jöttek közelebb a többiek,
mire én csak a szememet forgattam. – Ja, már látom! – vigyorgott Ben.
-Minden
rendben? – nézett rám fürkésző szemekkel Dan.
Hát igen, ő is a csendes megfigyelő elven van, csak kamatoztatja is
tudását. Bólintottam, de ezzel nem úsztam meg a továbbra is kíváncsi
pillantásokat. Szerencsémre Csibu megmentett, aki csak most csatlakozott
hozzánk és most az egyszer hálás vagyok a „csodálatos” hangjának.
-Srácok,
muszáj maradnunk még egy kicsit! – azzal a választ meg sem várva továbbrohant.
Fasza.
Ilyenkor tényleg nincs mit tenni, valahogy
le kell foglalnunk magunkat, az én esetemben ez egy bolt felkutatása volt, ahol
cigit is tudok venni.
Aztán leültünk egy padra, én cigiztem, ők
cigiztek és hülyéskedtek.
Eléggé kivonhattam magam a társaságból, ugyan
is két srác állt meg előttem és kezdtek el hozzám angolul beszélni, én azonban nem
válaszoltam. Azt hitték turista vagyok, így nagy mozdulatokkal, nagyon
artikulálva kezdtek el hozzám beszélni és nyújtották a számukat oda, amit
elvettem, de semmit sem szóltam, semmilyen módon nem mutattam, hogy érteném,
amit mondanak. Lassan Willék is figyelni kezdtek fél füllel, de egyáltalán nem
feltűnően.
A számukat a táskámba süllyesztettem, mert
valamikor még jól jöhet valamelyik, ha nagyon unatkozom, de nem nagyon akartam
tovább foglalkozni velük, így tüntetőleg elfordultam, de nem nagyon hatott
ugyan is, mintha lecövekeltek volna próbáltak továbbra is beszédre bírni a
„cél” érdekében, hiszen még sem taperolhatnak le nyilvános helyen!
Mikor már vagy 10 perce nyaggattak,
megelégeltem a dolgot, így oda csúsztam a tőlem másfél méterre ülő Will mellé
és összekulcsoltam az ujjainkat. Idő közben visszatértek a baromkodáshoz, ezért
most kérdőn nézett rám, de gyorsan felmérte a terepet, ránézett a két idiótára,
kacsintott majd visszafordult Benék felé.
Úgy látszik, azonban két teljesen olyan
személyt kaptam ki, akik a „kinézet bőven elég, az ész nem számít” elvett
vallhatták, mert egy ilyen esetben az épeszű ember elmegy. Ők azonban csak egy
pillanatra zavarodtak össze, majd tovább folytatták az igazán egyoldalú
beszélgetést. Ezt nem hiszem el!
Két perc… Ennyi kellet ahhoz, hogy ezt is
megunjam. Átültem Will ölébe és lesmároltam. Ezt a legnagyobb jóindulattal sem
lehetett csóknak nevezni. Ez az az igazi magamutogató smaci volt, amit soha nem
bírtam, de most hasznosnak bizonyulhat. Will először nagyon meglepődött, majd
kapcsolt és beszállt a játékba. Még jobban magához húzott majd teljes átéléssel
játszottuk a szerelmespárt. Elég hosszú ideig tartott, mert a két hülyéből
teljes mértékben kinézem, hogy ezt is megvárják.
-Már
elmentek. – hallottam meg Dant, Ben és Pepe röhögésével párosítva.
Elváltunk egymástól, én meg továbbra is az
ölében ülve törölgettem róla a piros rúzsfoltokat. Nem szóltunk egy szót sem, ő
azonban még mindig a derekamnál fogva tartott.
-Basszus
Will, jó napod van! – bokszolt a vállába Ben, mire az említett elszakította
rólam a pillantását, és rákacsintott.
Majdnem elmosolyodtam az emlék hatására, mert
Will igazán jól csókol, de ezt nem mutattam ki. Kimásztam az öléből, majd a
saját számat is rendbe hoztam egy tükör és az a bizonyos rúzs segítségével.
Öt perc újabb várakozás után, már rohadtul
meguntam ezt az egészet, hál istennek a fiúk meg éhesek lettek, így
intézkedtek.
-Csibu
indulunk! – kiabált Pepe.
-Nem
akarok!
-Ha
most rögtön nem indulsz meg a kocsi felé, itt hagyunk! És tudod, hogy nem
szórakozom! – szólt dühösen Dan.
-De
még nem szere…
-Menjünk!
– állt fel Dan és mindenki követte a kocsihoz.
-Olyan
szemetek vagytok! – rohant utánunk Csibu durcásan.
-Szívem,
vagy egy órán keresztül tűrtük, hogy kedvedre fel lerohangálj, hogy ugyan arról
a dologról készítsd el a huszadik képedet, szóval ne mond, hogy szemetek
vagyunk, mert más már rég elhajtott volna.
– karolta át Ben a duzzogó lányt.
-Jaj
Picúr, mi szeretünk! – Csatlakozott hozzájuk Pepe. Ez az, amit annyira csípünk
bennük: bármilyen parasztok is tudnak lenni, mindig oldják a hangulatot.
-
Szerintem tád férne egy beszélgetés. – lépett mellém Will. Nem néztem rá, az
előttünk mérgesen caplató Dant bámultam. – Blair, ha nekem nem akaro…
-Senkivel
sem akarok beszélni. – vágtam a szavába.
Nem szólt semmit csak átkarolt. Miért
foglakozik velem ilyen sokat mostanában? Nem, nem kellenek nekem barátok! De
még sem akarom ellökni… Tudom, hogy nem érez irántam többet barátságnál, ahhoz
azért elég jól ismeri a szokásaimat.
-Will,
állj meg valahol, rohadt éhes vagyok, és ha még neki kell állni kaját csinálni,
nem élem túl! Nézd ott egy McDrive, az tökéletes lesz! – tapsolt egyet. Csak
most ocsúdtam fel, hogy már rég a kocsiban vagyunk.
Beálltunk a kocsisorba, majd mire hazaértünk
mindenki fel is zabálta menüjét, bár nekem nem volt túl nagy étvágyam.
Felmentem a szobámba, úgy éreztem nem bírom
tovább, szükségem van egy kis magányra. Úgy is ki kell pakolnom. Rágyújtottam,
majd úgy folytattam a pakolást. Itt legalább bent is cigizhetek, a srácokat úgy
sem fogja érdekelni, hogy mit csinálok a szobámban.
Sok volt nekem ez az utóbbi két nap, de az
éjszakáról maradt emlékek a legnyomasztóbbak, még is a legfelszabadítóbbak. Jó
volt újra zenélni, Tommal lenni, hogy nem akadtam ki teljesen azokon a képeken,
amik a szobámba vannak, de még is olyan szar ez az egész! Az egész életem el
van baszva!
Még sem tudtam kiverni a tegnapi dalt a
fejemből. Olyan jó érzés volt, és ez megrémít, hiszen hosszú távon csak még
több fájdalommal járna!
Oké Blair, most szállj le erről a témáról! Terelés,
terelés… Will!
Elég jó pasi, jól is csókol, mint kiderült…
De akkor sem tudom mit gondoljak, megérné e az az egy éjszaka, hiszen a
csapattársam!
Ilyen gondolatok közepette végeztem a pakolással
fél óra alatt, és gondoltam felgyülemlett energiát levezetem egy kis tánccal.
Lementem az alagsorba, s belépve a
táncterembe nem állt el a lélegzetem, pedig a hely megérdemelte volna. Tőlem balra a terem hosszában végig tükör
húzódott, velem szembe pedig hatalmas hangfalak egymásra polcolva álltak. nem
is nézelődtem tovább, rádugtam ipodomat a hangszórókra, majd elkezdtem a
bemelegítést. Hosszú zenéim vannak nagyon, hogy ne kelljen számok között
megállnom, ha csak így kedvtelésből nyomom.
Egy ideje már táncolhattam, mert a
külvilágról teljesen megfeledkeztem, mikor két kart éreztem a derekamon. Will.
Nem az a seggemet a farkához dörgölöm tánc
volt, még is volt benne valami… Valami erotikus. Csak táncoltunk és táncoltunk,
míg nem a zene elhallgatott, mi pedig Willel egymás ajkának estünk. Megint.
.Bocsi
srácok, semmit nem akarok megzavarni, csak gondoltam szólok, hogy vacsora. –
hallotuk meg Dan hangját. elválltunk majd egy felvont szemű Dannel találtuk
szembe magunkat.
Kibújtam Will karjai közül, majd ipodomért siettem,
de a tükörbe láttam Dan kérdő tekintetét, amit partnerem felé küldött.
Felkaptam a kis kütyüt, és így hárman
indultunk fel, és leültünk a már teljesen megterített asztalhoz. Jó sokat
táncolhattam, ha vacsoraidő van és még éhes is vagyok.
-Hát
srácok, holnaptól munka. – nyögte be Ben. Olyan csend volt…
-És
kinek köszönhetjük ezeket a finom szenyákat? . érdeklődött Will, mire mindenki
a büszkén vigyorgó Csibura pillantott.
-Ja
és Ben, Pepe, ti takarítotok! Csoda, hogy ennyit össze tudtam hozni mellettetek!
– olyan pillantást küldött a két jómadár felé, hogy azoknak eszükbe sem jutott
ellenkezni.
Aztán csend. Nem néztünk egymásra Willel
egyszer sem.
-Na
és… Milyen gyakran szoktatok csak úgy egymásnak esni? – érdeklődött Dan és
egyenesen ránk nézett. Basszus…
-Micsoda?
– kerekedett ki Csibu szeme, aki még a délutániról is lemaradt.
-Mi
az, hogy milyen gyak… - a mondat félbeszakadt, majd gonosz mosoly jelent meg
Ben arcán – Csak nem rajtakaptad őket valami csíntalanságon? Ejnye, fiatalok! –
-A
táncteremben mi? Emberek azt még mi is szeretnénk használni! – kezdte a másik
is.
-A
táncteremben, mit csináltatok? – csúszott Csibu hangja egy oktávval feljebb.
-Nyugi
már csak smároltunk, nem értem mit kell ebből akkora ügyet csinálni… Kösz Dan.
– tette hozzá a végét, bár inkább csak magának.
-Csak?
Csak? Az én szobámat nem akarjátok kipróbálni? – komolyan Csibu ilyenkor
annyira, de annyira nem értelek… - Ez undorító! A ház közös részei TABUK! –
akadt ki teljesen.
-Komolyan
úgy beszélsz, mint ha még soha nem csináltad volna. – szólaltam most már meg.
-
Úgy, ahogy te szoktad csinálni, lehetséges, hogy soha még soha nem csináltam! –
vágott vissza, majd felrohant.
-Mi
van? – nézett rám nagy szemekkel Will. – Ebből az utolsó mondatból nem sokat
értettem…
-Ezzel
nem vagy egyedül. – röhögött Ben – Basszus, imádom ezt a csajt!
-Majd
ha titeket pécéz ki akkor röhögjetek! – vágott vissza előbbi. – Különben is
Dan, ez mire volt jó?
-Szerintem,
ha egy házban fogunk lakni, jogában áll tudni mindenkinek mi folyik az
otthonába.
-Igen
Will, szóval el is mesélhetnéd, hogy még milyen mocskos dolgokat akartok tenni
ebben a házban! – szállt be Pepe is. Na ne… Ez nem normális.
-Az
arcoddal például elég szívesen megismertetném a wc-t. – vigyorgott partnerem
negédesen, aztán mind a négy srác egyszerre kezdett röhögni, én meg csak vártam
és vártam, hogy abba hagyják, és már megint Csibu mentett meg, pedig nem hittem
volna, hogy az előbbi hiszti után hálás leszek még neki.
-Ez
itt – kezdett mutogatni a kezében lévő papíron – a házirend.
-Hogy
mi?! – bődültek el megint négyen. De elegánsak…
-Jól
hallottátok! 1. Senki sem hozhat be alkalmi partnereket a házba. 2. Senki sem
létesíthet szexuális kapcsolatot senkivel a ház közös helyiségeiben. – a fiúk
már itt a kezükbe röhögtek, de a lány rendíthetetlenül folytatta – 3.
Kettesével takarítunk minden héten, párokban, NINCS kibúvó ez alól. És végül,
de nem utolsó sorban a vásárlás közös megegyezés alapján menjen, attól függően
ki van a kocsival. – pillantott fel végre a lapból.
-Csibu…
Még is mi számít alkalminak? Mert ha én, este azt mondom, hogy járunk, és
együtt akarok… Öhm… Aludni a barátnőmmel, majd reggel rájövök, hogy nem jó
vele… Aludni és kiadom az útját, szerintem teljesen korrekt. – vigyorgott Ben.
Pepe és Will szakadtak a röhögéstől, Dan próbálta tartani magát, nekem meg… Én
sem tudtam megállni egy apró mosolyt. Mindez nem tartott sokáig, mert kedves
„főnökünk” nagyon, de nagyon csúnya nézése, egy pillanat alatt elhallgattatta
őket. – Oké, asszem ez még sem fér bele. – szabadkozott inkább az iker.
Csibu lecsapta az asztalra a „szabályzatot”,
majd újra felrohant – remélhetőleg most már véglegesen mára. Ahogy eltűnt, a
fiúk újra kezdték az egész hülyéskedést, kivéve Dant, aki most csitítani
próbálta őket.
-Oké,
nem hittem volna, hogy ekkora hűhó lesz abból, ha szólok. – sóhajtott, de azok
továbbra is röhögtek. - Szerintem jobb
lenne, ha visszafognátok magatokat, mert előreláthatólag két évig, még együtt
lakunk. – ezzel hamar lehűtötte a kedélyeket, valahogy egyiknek sem volt
továbbra is nevethetnékje a dolgon. – Nektek meg – itt felém és Will felé
intett – csak annyit akartam még mondani, hogy gondoljátok meg mit csináltok,
mert ha utána nem tudtok együtt működni annak a csapat láthatja kárát. – nem
volt vádló,csak a tényeket közölte. Aztán felállt és elsétált.
-Felőlünk
is nyugodtan csináljátok. – mondták egyszerre.
-Ti
inkább a konyhát csináljátok, mert Csibu jön és nektek is ellátja a bajotokat.
– kacsintott Will a másik kettőre.
Mivel gondoltam itt már igazán vége a
beszélgetés rám eső részének – vagy is, hogy hozzám is beszéljenek – gondoltam
felmegyek zuhanyozni.
Beálltam a víz alá, s öt perc alatt már
végeztem is. Gyorsan elvégeztem még a többi teendőmet, majd egy törölközőbe
csavarva magam, mentem át a szobámba. Egyedül vagyok, akár egy szál semmibe is
mászkálhatnék nem?
Ekkor láttam meg az ágyamon terpeszkedő
Willt, aki a kezében lévő telefon helyett, engem stírölt.
-Öh…
Bocs. Nem tudtam, hogy ne… Csak azért jöttem, me… - teljesen össze volt
zavarodva, csak hebegett habogott, de nem tudta levenni rólam a szemét, még
mozdulni sem mozdult. Hm.. Jó vagyok, mi?
És én döntöttem.
-Igen?
– indultam felé lassan.
-Azért,
mert… Csak, me…
-Hallgatlak.
– már az ágyon voltam.
-Én…
Én azt hiszem…
-Igen,
Will? – rajta térdeltem, és az utolsó két szót, már a fülébe suttogtam, majd
picit megharaptam fülcimpáját, mire kirázta a hideg.
-Cseszd
meg Blair! – azzal már alatta is voltam, kezeimet a fejem mellett az ágyhoz
szorította.
Hamar lekerült róla az összes ruha, na meg
rólam a törülköző, és mit ne mondjak, eddig egyetlen ember volt nála jobb az
ágyban, de… Na igen az ő történetét tudjuk. Lehet, eleve azért tartom őt
jobbnak, mert akkor szerelmes voltam? Nem tudom. De ez nagyon jó volt.
Hosszú éjszakánk volt, annyira, hogy a végén,
- igaz abban a nap megpróbáltatásai is
benne voltak – én is könnyen elaludtam.
Reggel a telefonom csipogására keltem! Azt
a… Hat órát végig aludtam!
-B.
Lődd már le azt a szart.. – morogta párnájába a mellettem hason fekvő Will.
Teljesítettem kérését, majd egy bugyit és
alvópólót magamra húzva lementem reggelit csinálni. Tizenöt perc múlva, már az
egész házban bundás kenyér szag terjengett, amit én személy szerint nem
szeretek, de mivel egy ideig el kell látnunk magunkat, így gondoltam miért ne?
-Ah,
Danwer egy Istennő vagy! És most nem csak a testedre célzok… - Jött le egy
fáradt Ben és Pepe páros az emeletről. Erre a mondatra kérdőn fordultam
feléjük.
-A
reggelire céloz… - vigyorodott el Pepe. Azt hittem már…- Vagy lemaradtam
valamiről? – gyorsan visszatértem a jól megszokott szemforgatáshoz.
-Jó
reggelt! – csatlakozott egy teljesen kómás Will is hozzánk.
Dan és Csibu, már teljesen felöltözve jöttek
le, s az utóbbinak be nem állt a szája, így elég gyorsan húzott fel mindenki a
szobájába készülődni. Reggel még elviselhetetlenebb…
Elmentem zuhanyozni, majd felvettem egy
fekete csipkés melltartó francia bugyi szettet.
-Itt
hagytam a pó… Hoppá… - tágult ki Will szeme, amikor meglátott. Mellesleg
kopogás nélkül rontott be. Csodás…
Az ágy mellé mutattam, mit sem törődve
arckifejezésével, kezdtem aznapi ruhám után kutatni. Aztán két kezet éreztem a
derekamon, majd a sráccal néztem farkasszemet.
-Ugye
nem képzeled, hogy ezek után, csak úgy, itt hagylak? – a következő pillanatban
pedig már egymáson lógtunk. Nem tiltakoztam. Minek? Jó szórakozás…
Már az ágyon voltunk, csak az alsó volt
rajtunk, mikor kopogtak.
-Blair!
Will itt van? Csak, mert nem válaszolt a
kopogásra. – Van esze Dannek, nem nyitott be az ajtón, ami szinte biztos, hogy
nincsen bezárva.
-Itt
vagyok! – mondta a felettem lévő személy, elég… Fura hanglejtéssel.
-Oh…
Bocs srácok, de indulnunk kellene.
-Menjetek…
Előre… Majd megyünk utánatok… Csak a cím kell! – ez érdekesre sikerült, de
durva, hogy menet közben ennyit tisztán ki tudott mondani.
-Hát…
Oké. – adta be végül a derekát, majd nem szólt többet. Gondolom elment.
Nem sokkal később, pihegve dőltünk egymás
mellé.
-Hű…-
nyögte.
-Most
mehetek újra zuhanyozni! –
-Oké,
megyek veled! – most sem tiltakoztam.
Három évre visszamenőleg, szerintem ez volt a
leghosszabb fürdésem.
-Készen
vagy? – jött be kicsivel később a szobámba – a Taxi tíz per múlva itt lesz!
Bólintottam, összepakoltam a legszükségesebb
dolgokat egy kis táskába, és lementem a lépcsőn.
-Van
egy ötletem. – kezdte cipővétel közben. – Vagy is előbb egy kérdés… De csak
őszintén. Oké, ezt neked nem kell mondani. – zavartan felnevetett. – Szóval… Jó
volt neked a tegnap este és a ma reggel? – nyögte ki végül. Oké, ezzel meg mit
akar?
-Meglepően
jó. – erre megkönnyebbült.
-És
tudnál irántam többet érezni barátságnál?
-Ez
merész… De biztos, hogy nem. – tudnék én bárkire egyáltalán máshogy tekinteni?
Még a barátomnak is csak öt embert mondhatok.
-Akkor
jó, mert én sem. – egyáltalán nem bántón mondta, végig mosolygott, és én
tudtam, hogy, hogy értni. – Okééé… Szóval azt akartam kérdezni, hogy mi lenne,
ha összejönnénk? – elég magasra szaladhatott a szemöldököm, mert magyarázkodni
kezdett. – Nem úgy! A mi kapcsolatunk a szexre alapulna, csak így könnyebben
beadhatnánk a környezetünknek az egészet. Amúgy meg felőlem akkor szexelsz,
amikor csak akarsz és akivel csak akarod. És ugye itt kicsit más lesz a
napirend, nem biztos, hogy lesz időnk, mindig keresgélni erre a megfelelő
személyeket… Szóval… Mindegy.. Inkább hagyjuk. –teljesen elvörösödve hajtotta
le a fejét. Nem rossz ötlet, szerintem vele ezt simán megtudnánk csinálni. Itt
az élő példa a fiú lány barátságra!
-Rendben.
-Tessék?
-Csináljuk!
-Imádlak!
– kapott fel és megcsókolt. – Ó és
Nyuszi! Ne hidd, hogy a becenevek elmaradhatnak! – igen, ez már a régi
Will.
Kintről dudaszó hallatszott.
-Gyere
Nyuszi itt a taxi! – hű ez még rímelt is. Kifelé kezdett húzni, de
megállítottam.
-Drágám, ha még egyszer meghallom ezt a
szádból, nincs több szex! – közöltem vele, majd megindultam a kocsi felé.
-Igaz
is! Jobban hasonlítasz inkább egy vadmacskára.
Beszálltam a a járműbe, és olyan tekintettel
néztem rá, hogy kapásból tovább lépett ezen. Gyorsan bediktálta a címet.
-Akkor
mit szólnál a… - kezdte.
-Kuss.
-Oké.
–azzal megcsókolt. Direkt, biztos, hogy direkt csinálja ezt az egész helyzetet
ilyen nyálasra.
Az utat kábé végig így tettük meg, ami a
sofőrnek nem nagyon tetszhetett, mert úti célunknál – vagy is egy hatalmas
épületnél – szinte kidobott minket a kocsiból.
-Láttad
az arcát? – röhögött a „pasim”.- Már csak ezért is megérte!
-Ejnye,
de gonosz itt valaki.. – próbáltam gúnyolódni, de úgy látszik nekem ez csak
komolyan megy. Ez elég gyér volt.
-Ejnye
Danwer, ez már majdnem vicces volt! – vágott vissza, majd beléptünk az
épületbe. – Pillanat és jövök! – indult el a szőke agyonsminkelt recepciós csaj
felé. Nem, nem vagyok féltékeny, ez ténymegállapítás.
Will megkérdezte merre kell mennünk, mire a
csaj, mutogatás közben még előrébb dőlt, hogy ha esetleg a srác nem látná
melleit, most szinte minden szögből megcsodálhassa. Két perc ilyen macska egér
játék után meguntam.
-Gyere
már, később is ráérsz megdönteni! – mondtam neki magyarul, majd gyorsan intett
egyett és elindultunk… Valamerre.
Kérdőn néztem rá, mikor egy elágazás elé értünk.
-Erre.
– indultunk tovább amerre mondta, de egy pár elágazással odébb, már ő maga is
teljesen össze volt zavarodva. Fasza… Legalább ilyenkor figyelhetne egy kicsit
a ribancok szavaira.
-Basszus,
itt kell lennie valahol… - motyogta inkább magának, sem mint nekem.
-Vigyél!
– ugrottam fel a hátára. Ez a minimum, azok után, hogy plusz köröket jártunk le
miatta.
-Kezdem
úgy érezni, jobb volt, amíg le se szartad, mi történik körülötted. –
gúnyolódott, de nem ellenkezett. Belecsókoltam a nyakába. – Avagy még sem. –
megborzongott. – Na ez az! – állt meg egy szoba előtt, amiből elég hangos „beszéd”
szűrődött ki.
Nagy levegő, és benyitott. (Én még mindig a
hátán voltam).
Lefagytam. Körülbelül tízen lehettek a helységben,
abból az egyik nekünk háttal állt.
-Ez
az első munkanapjuk! – üvöltötte az, aki nekünk háttal állt. – Mi az, hogy
késnek?! Háromnegyed órája várunk rájuk!
Nem. Ez nem lehet. Ez nem történhet meg!
-Zayn…
- szólt valaki figyelmeztetés képen, de én nem vártam meg a folytatást. Leugrottam
Will hátáról, s mielőtt megfordulhatott volna az illető, elrohantam. Nem
érdekelt, merre, csak, hogy minél távolabb kerüljek tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése