2013. augusztus 12., hétfő

3. Fejezet - Szex

   Heeeey! Bocsánat, hogy csak most hozom, de nem volt időm előbb... Innentől kezd majd beindulni a történet, éééés kérlek titeket, kommenteljetek, hogy tudjam itt vagytok, mert egyenlőre olyan érzésem van, mint ha magamnak írnám... Na mindegy, jó olvasást!
                                                                                                                                           Xx Blair





-Bazmeg Blair, lődd már le! – nyögte Tom félálomban, mikor a telefonom hangos rezgésbe kezdett az éjjeliszekrényen. Rányomtam a fogadásra, s mielőtt szólhattam volna bármit is – nem mint ha akartam volna – hatalmas ricsaj jött a túloldalról.
-Jó reggelt! – üvöltötte Ben.  Na ezt meg végképp nem méltattam válaszra… Basszus meg is süketülök!
-Add már ide! – hallatszott valamivel távolabbról Will hangja, majd egy kis dulakodás, és következőnek már teljesen a telefonba beszélt. – Hali! Megyünk várost nézni, fél óra múlva ott vagyunk érted, ha a családod szeretne jönni, csak nyugodtan! – és már le is rakta.
   Tomra néztem, aki még mindig az igazak álmát aludta. Tutira nemet mondana, ha felkelteném egy ilyennel. Jaj, de nagyon „sajnálom”…
  Gyorsan lezuhanyoztam, majd felvettem valami nyáriasat, de még is meleget, hiszen még is csak Londonban vagyunk! Már az is mázli, hogy nem esik. 
  Lementem a konyhába, ahol a szüleim már javába készülődtek a munkába.
-Jó reggelt édesem! – köszönt anya hatalmas mosollyal. Apa csak épp,  hogy valamit elmormogott, majd visszatemetkezett az újságba.
-Hm.. Reggelt. – motyogtam végül, hatalmas fáziskéséssel, amivel jól meglephettem őket, mert nem számítottak nagyon válaszra, mindkettő ledermedt egy pillanatra majd rám néztek. Na szép, egy napja vagyok itt és már is ennyire kiismertek. Oké, mondjuk ez annyira nem nehéz, de még is.
-Van még kávé a kancsóban. – mutatatta anya, én meg a pulthoz sétáltam. – Viszont nekünk indulnunk kell, már így is késésben vagyunk. – folytatta, de én a bögrekeresésnek szenteltem minden figyelmem.
   Várt egy kicsit, hátha tudatom vele, hogy figyelek, vagy felfogtam, amit mondott, de végül csalódottan folytatta:
-Rendben… Akkor mi… David gyere menjünk. Ha akarod Blair elvihetünk… - hangja bizonytalan volt, én azonban továbbra sem reagáltam, csak a kávét öntöttem a bögrémbe. A következő, amit hallottam egy kis zörgés, majd halk ajtócsukódás. Elmentek.
  Nem akarok én mindig ilyen bunkó lenni velük csak hát így sikerül.
  Dudaszó hallatszott, én meg pont elindultam volna az ajtóhoz, mikor rájöttem, hogy még a címet is elfelejtettem megadni. Gyorsan előkaptam a telefonom és már kezdtem volna írni, mikor valaki a csengőre tenyerelt.
  Ne, csak ezt a hangot ne! Ez túlságosan ismerős…
  Eszeveszett tempóban tettem meg az ajtóhoz vezető utat, de ahelyett, hogy feltépte volna kilestem a „kukkolón”, hogy ki lehet az. Egy pillanatra megkönnyebbülten dőltem háttal az ajtónak, az idegesítő csengőt figyelmen kívül hagyva, majd visszatérítve magam a valóvilágba gyors mozdulattal kinyitottam, mire hál istennek a csengő elhallgatott, én meg egy döbbent Willel találtam szembe magam.
-Ilyet, soha többé ne csinálj. – figyelmeztettem halkan.
-Mit?
-A csengő. Soha többé ne csináld ezt! – hangom remegett, így tudta, hogy ez most tényleg nem vicc. Bólintott.
-Bocsi, én ne… Mindegy. Akkor… Készen vagy? – terelt inkább magyarázkodás helyett.  Feltartottam az ujjam, hogy várjon egy percet, majd visszamentem a kávémhoz a konyhába. Will követett.
-Blair, ki az az istenverte barom, aki hajnalok hajnalán a csengővel szórakozik? – jött le egy fáradt és egyben dühös Tom a lépcsőn.
-Ó bocs haver, azt hittem, hogy csak B. van itthon, láttuk elmenni a szüleiteket és hát… - az öntelt vigyor az arcán azonban teljesen eltitkolta, hogy tisztában volt vele, hogy még itthon van.
-Cseszd meg! – jött a fáradt válasz, de már nem tűnt annyira mérgesnek. – De mit keresel itt ilyenkor?
-Ilyenkor? Fél tíz van! Amúgy biztos nem jössz velünk? – kérdezte, mire Tomtól egy értetlen pillantást kapott.
-Még is hova?
-Ejnye B., meg sem kérdezted? – Will rosszallóan nézett rám. Ajj, eddig annyira jó volt, mintha ott sem lettem volna, csak a kávémmal foglalkozva… Beszélgessenek csak ketten. – A húgod van olyan kedves, és körbevezet minket a városban. – azzal adott egy hatalmas cuppanósat a fejem búbjára. Nem foglalkoztam vele, kiittam a kávém maradékát, és gyorsan elöblögettem.
-Azt hiszem, kihagyom, de vigyázz erre az angyalra! – jött oda gügyögve. Ezt nagyon, de nagyon élvezik…- Asszem inkább visszamegyek aludni, és ha kérhetlek a csengőt inkább hanyagold! – kacsintott, majd eltűnt a lépcsőn felfelé.

-Haver, tegnap nem valami gyakornoki melóról dumáltál? Nem ott lenne a helyed? – szólt még utána Will.                
 Na én erről nagyon lemaradtam…
-De, de most nincs kedvem. Amúgy is felmondtam volna, mert csak kávéhordó voltam, aminek semmi köze a fényképészethez. Most legalább megszívattam a főnököt, hogy csak úgy nem mentem be. – még intett egyet majd tovább indult felfelé.
-Na gyere Morci a többiek már tűkön ülnek. – irányított Will a derekamnál fogva az ajtóhoz. A szememet forgattam a név hallatán, de hagytam hadd vezessen. Gyorsan felkaptam az ajtónál a táskám, és már kint is voltunk.
  Tényleg mivel megyünk? Hiszen nincs… Kocsink.
-Jó mi? A garázsban állt, egy cetlivel, hogy ez megkönnyíti majd a közlekedést! Imádom ezt a munkát, pedig még el sem kezdtük! – lelkendezett, míg kinyitotta nekem az ajtót, a kis buszon. Igen, egy kis busz! Nem hiszem el, mintha megvennének minket! Bár azt is teszik, de… Ahj.
-Hali B.! Mi van Will, megfektetted, vagy mi tartott ennyi ideig? – hajolt előre Pepe. – Vagy csak álmodban…?
-Csak álmomban! – kacsintott a visszapillantó tükörbe, hogy vezetés közben ne kelljen hátrafordulnia. Milyen „humorzsák” itt valaki. A vállába bokszoltam.
-Hoppá Danwer ez már majdnem emberi viselkedés! – hajolt előre Ben is, mire a szememet forgattam.- Édes, ne térj vissza a régihez, ez a szado-mazo jobban tetszik. – vigyorgott, mire a fiúk nevetni kezdtek, én meg megütközve néztem rájuk.
-Undorító vagy Benjamin… Úristen ott a Big Ben!- visította Csibu a mondat második felét. Na, helyben vagyunk.
-Csibu bazmeg ezt hanyagold, míg én vezetek, gondolom senki sem szeretne meghalni! – bosszankodott Will, de mit sem ért vele.
-Állj meg valahol! Gyorsan! Ott egy hely, ne már Will gyorsabban el fogják foglalni! Na, végre! – pattan ki a kocsiból, mikor a motor leállt, mi meg egy emberként sóhajtottunk fel megkönnyebbülten. Ez elviselhetetlen.
-Ha ezt így folytatja, kinyírom. – morogta Dan.
-Csak nem? Téged felidegesített? – hitetlenkedett Pepe, jól rájátszva a dologra.
-A végén még B.-től is látunk egy dühkitörést. – kontrázott a másik „fele”. Igaz, tényleg nagydolog, ha már Dan is ezt mondja, de azért tőlem még távol áll. Nem mondom, hogy nem idegesítő, de a hallgatás nekem teljesen megfelel.
  Gyorsan kiszálltam, majd rágyújtottam. Nem különösebben izgatott ez az egész „kirándulás” vagy mi, de mikor a tér felé pillantottam, ami előtt álltunk, megdermedtem egy pillanatra. Et eddig a leghatalmasabb plakát, amin látom Őt. Lehunytam a szemem, vettem pár mély lélegzetet – amiben a cigi segített is – és próbáltam úgy tenni, mintha semmi baj nem lenne. Mondjuk nálam ez nem is olyan nehéz, csak fapofával kell kibámulnom a fejemből…
-Nyugi Blair, semmi gond. – karolta át a vállamat Will. – Igaz nekem egyik exem sem virított 5 méteres plakátokról, de… Fogd fel úgy, hogy így kevesebb az esélye a találkozásnak. – így, hogy valaki más is kimondta, nem csak magamat nyugtatgatom vele, megkönnyebbüléssel töltött el. Halványan Willre mosolyogtam.
-Egy nap két tőled vadidegen dolog, - utalt az előbbi mosolyra és a karba bokszolásra, megjátszott hitetlenséggel, bár kicsit tényleg meglepődött – és mindkettőt én váltottam ki belőled. Ne mond, hogy ne nőjön az egóm. – vigyorgott az arcomba, mire a szememet forgattam. Meglepő, mi? Ő meg csak nevetett. – Na menjünk, mert itt hagynak! – kezdett húzni a tér felé. Gyorsan rágyújtottunk, és oda sétálunk a a nagyban fényképező társasághoz.
  Komolyan, szerintem elég sok hülye helyzetbe tudunk kerülni olyan szempontból, hogy magunkat égetjük, de Csibu túltesz rajtunk. Fel és lerohangált, hogy mindent, minden szemszögből lekapjon, minimum ötször.
-Ülljünk fel a London Eye-ra! – kezdte Csibu, abban a pillanatban, amikor Willel rágyújtottunk a következő szálra. Oké, lehet, hogy kicsit sokat szívunk, de higgyétek el, elviselhetetlen lenne.
-Olyan izék vagytok, komolyan most még azt is meg kell várni, míg elszívjátok azt a hülyeséget! – nyavalygott.
-Csibu édes, nézd már meg mennyien állnak sorba. – mutatott rá a tényekre helyettem is Will. – Mire az lemegy, simán elszívunk minimum még egyet. - azzal a társaság már a sorvégé állt.
  Tizenöt, húsz perc várakozás után, végre mi is beszállhattunk egy kapszulába.
  Ha azt hittük drága tánctársnőnk eddig durva volt, akkor a hatalmas keréken lerendezett visító roham nem sorozható be egyetlen kategóriába sem.
-Kislány, fogd már be a szád! Nem azért fizettünk, hogy egy ilyen csitri visítását hallgassunk! – szólt rá végül egy kopaszodó pasi, mire a fiúk felvihogtak, Csibu meg rák vörös lett. Talán, ha nem ment volna már mindegyikünk agyára, ezzel a hülye sipákolással, meg is védtük volna, így viszont valakinek muszáj volt, helyre tennie. Remélem, pár napon belül lenyugszik, mert így nem lesz túlságosan nyugodt a csapat élete.
   A pasi beszólása után, már csak csöndben kattintgatott, de arcáról lerítt, hogy milyen „extázisba” van.
   Tényleg szép volt, de nem nagyon érdekelt különösebben az egész, ám amikor négy olyan izé plakát… Mi is nevük? Mindegy, az az amin Ő és a bandája vannak arra gondolok. Na amikor azokat láttam, kicsit ideges lettem.
  Will kérdőn pillantott felém, majd le közénk. Követtem a pillantását, és csak akkor tudatosult bennem, hogy a kezét szorongatom. Nem szólt, csak egy pillanatra ő is megszorította a kezem.
  Mikor végre leértünk, szinte kirobbantam, abból a kapszulából, Willt is magammal rántva, mivel még mindig a kezét fogtam.
-Hé.. Állj. Blair. Blair, elég! Állj meg! – cövekelt le. –Miért… Miért Akadsz ennyire ki az emlékétől? – tette fel azt a kérdést, ami oly régóta fogalmazódhatott meg benne.
  Nem tudom kimondani, neki azt, hogy mit érzek ha meglátom egy plakáton a gondatlan mosolyával, míg én egy élő roncs lettem, még akkor sem, ha csak annyit mondanék el neki az egészből, mint, amit mindenki tud. Ezért nem szóltam semmi, csak megöleltem. Igen, én megöleltem őt, mindenféle kényszer nélkül. Szükségem volt erre.
-Hé Danwer már megint, hol hagytad az igazi Blairt? – jöttek közelebb a többiek, mire én csak a szememet forgattam. – Ja, már látom! – vigyorgott Ben.
-Minden rendben? – nézett rám fürkésző szemekkel Dan.  Hát igen, ő is a csendes megfigyelő elven van, csak kamatoztatja is tudását. Bólintottam, de ezzel nem úsztam meg a továbbra is kíváncsi pillantásokat. Szerencsémre Csibu megmentett, aki csak most csatlakozott hozzánk és most az egyszer hálás vagyok a „csodálatos” hangjának.
-Srácok, muszáj maradnunk még egy kicsit! – azzal a választ meg sem várva továbbrohant. Fasza.
   Ilyenkor tényleg nincs mit tenni, valahogy le kell foglalnunk magunkat, az én esetemben ez egy bolt felkutatása volt, ahol cigit is tudok venni.
  Aztán leültünk egy padra, én cigiztem, ők cigiztek és hülyéskedtek.
  Eléggé kivonhattam magam a társaságból, ugyan is két srác állt meg előttem és kezdtek el hozzám angolul beszélni, én azonban nem válaszoltam. Azt hitték turista vagyok, így nagy mozdulatokkal, nagyon artikulálva kezdtek el hozzám beszélni és nyújtották a számukat oda, amit elvettem, de semmit sem szóltam, semmilyen módon nem mutattam, hogy érteném, amit mondanak. Lassan Willék is figyelni kezdtek fél füllel, de egyáltalán nem feltűnően.
  A számukat a táskámba süllyesztettem, mert valamikor még jól jöhet valamelyik, ha nagyon unatkozom, de nem nagyon akartam tovább foglalkozni velük, így tüntetőleg elfordultam, de nem nagyon hatott ugyan is, mintha lecövekeltek volna próbáltak továbbra is beszédre bírni a „cél” érdekében, hiszen még sem taperolhatnak le nyilvános helyen!
  Mikor már vagy 10 perce nyaggattak, megelégeltem a dolgot, így oda csúsztam a tőlem másfél méterre ülő Will mellé és összekulcsoltam az ujjainkat. Idő közben visszatértek a baromkodáshoz, ezért most kérdőn nézett rám, de gyorsan felmérte a terepet, ránézett a két idiótára, kacsintott majd visszafordult Benék felé.
  Úgy látszik, azonban két teljesen olyan személyt kaptam ki, akik a „kinézet bőven elég, az ész nem számít” elvett vallhatták, mert egy ilyen esetben az épeszű ember elmegy. Ők azonban csak egy pillanatra zavarodtak össze, majd tovább folytatták az igazán egyoldalú beszélgetést. Ezt nem hiszem el!
  Két perc… Ennyi kellet ahhoz, hogy ezt is megunjam. Átültem Will ölébe és lesmároltam. Ezt a legnagyobb jóindulattal sem lehetett csóknak nevezni. Ez az az igazi magamutogató smaci volt, amit soha nem bírtam, de most hasznosnak bizonyulhat. Will először nagyon meglepődött, majd kapcsolt és beszállt a játékba. Még jobban magához húzott majd teljes átéléssel játszottuk a szerelmespárt. Elég hosszú ideig tartott, mert a két hülyéből teljes mértékben kinézem, hogy ezt is megvárják.

-Már elmentek. – hallottam meg Dant, Ben és Pepe röhögésével párosítva.
  Elváltunk egymástól, én meg továbbra is az ölében ülve törölgettem róla a piros rúzsfoltokat. Nem szóltunk egy szót sem, ő azonban még mindig a derekamnál fogva tartott. 

-Basszus Will, jó napod van! – bokszolt a vállába Ben, mire az említett elszakította rólam a pillantását, és rákacsintott.
  Majdnem elmosolyodtam az emlék hatására, mert Will igazán jól csókol, de ezt nem mutattam ki. Kimásztam az öléből, majd a saját számat is rendbe hoztam egy tükör és az a bizonyos rúzs segítségével.
  Öt perc újabb várakozás után, már rohadtul meguntam ezt az egészet, hál istennek a fiúk meg éhesek lettek, így intézkedtek.
-Csibu indulunk! – kiabált Pepe.
-Nem akarok!
-Ha most rögtön nem indulsz meg a kocsi felé, itt hagyunk! És tudod, hogy nem szórakozom! – szólt dühösen Dan.
-De még nem szere…
-Menjünk! – állt fel Dan és mindenki követte a kocsihoz.
-Olyan szemetek vagytok! – rohant utánunk Csibu durcásan.
-Szívem, vagy egy órán keresztül tűrtük, hogy kedvedre fel lerohangálj, hogy ugyan arról a dologról készítsd el a huszadik képedet, szóval ne mond, hogy szemetek vagyunk, mert más már rég elhajtott volna.  – karolta át Ben a duzzogó lányt.
-Jaj Picúr, mi szeretünk! – Csatlakozott hozzájuk Pepe. Ez az, amit annyira csípünk bennük: bármilyen parasztok is tudnak lenni, mindig oldják a hangulatot.
- Szerintem tád férne egy beszélgetés. – lépett mellém Will. Nem néztem rá, az előttünk mérgesen caplató Dant bámultam. – Blair, ha nekem nem akaro…
-Senkivel sem akarok beszélni. – vágtam a szavába.
   Nem szólt semmit csak átkarolt. Miért foglakozik velem ilyen sokat mostanában? Nem, nem kellenek nekem barátok! De még sem akarom ellökni… Tudom, hogy nem érez irántam többet barátságnál, ahhoz azért elég jól ismeri a szokásaimat.
-Will, állj meg valahol, rohadt éhes vagyok, és ha még neki kell állni kaját csinálni, nem élem túl! Nézd ott egy McDrive, az tökéletes lesz! – tapsolt egyet. Csak most ocsúdtam fel, hogy már rég a kocsiban vagyunk.
  Beálltunk a kocsisorba, majd mire hazaértünk mindenki fel is zabálta menüjét, bár nekem nem volt túl nagy étvágyam.
  Felmentem a szobámba, úgy éreztem nem bírom tovább, szükségem van egy kis magányra. Úgy is ki kell pakolnom. Rágyújtottam, majd úgy folytattam a pakolást. Itt legalább bent is cigizhetek, a srácokat úgy sem fogja érdekelni, hogy mit csinálok a szobámban.
  Sok volt nekem ez az utóbbi két nap, de az éjszakáról maradt emlékek a legnyomasztóbbak, még is a legfelszabadítóbbak. Jó volt újra zenélni, Tommal lenni, hogy nem akadtam ki teljesen azokon a képeken, amik a szobámba vannak, de még is olyan szar ez az egész! Az egész életem el van baszva!
  Még sem tudtam kiverni a tegnapi dalt a fejemből. Olyan jó érzés volt, és ez megrémít, hiszen hosszú távon csak még több fájdalommal járna!
 Oké Blair, most szállj le erről a témáról! Terelés, terelés… Will!
  Elég jó pasi, jól is csókol, mint kiderült… De akkor sem tudom mit gondoljak, megérné e az az egy éjszaka, hiszen a csapattársam!
  Ilyen gondolatok közepette végeztem a pakolással fél óra alatt, és gondoltam felgyülemlett energiát levezetem egy kis tánccal.
  Lementem az alagsorba, s belépve a táncterembe nem állt el a lélegzetem, pedig a hely megérdemelte volna.  Tőlem balra a terem hosszában végig tükör húzódott, velem szembe pedig hatalmas hangfalak egymásra polcolva álltak. nem is nézelődtem tovább, rádugtam ipodomat a hangszórókra, majd elkezdtem a bemelegítést. Hosszú zenéim vannak nagyon, hogy ne kelljen számok között megállnom, ha csak így kedvtelésből nyomom.
  Egy ideje már táncolhattam, mert a külvilágról teljesen megfeledkeztem, mikor két kart éreztem a derekamon. Will.
  Nem az a seggemet a farkához dörgölöm tánc volt, még is volt benne valami… Valami erotikus. Csak táncoltunk és táncoltunk, míg nem a zene elhallgatott, mi pedig Willel egymás ajkának estünk. Megint.
.Bocsi srácok, semmit nem akarok megzavarni, csak gondoltam szólok, hogy vacsora. – hallotuk meg Dan hangját. elválltunk majd egy felvont szemű Dannel találtuk szembe magunkat.
  Kibújtam Will karjai közül, majd ipodomért siettem, de a tükörbe láttam Dan kérdő tekintetét, amit partnerem felé küldött.
  Felkaptam a kis kütyüt, és így hárman indultunk fel, és leültünk a már teljesen megterített asztalhoz. Jó sokat táncolhattam, ha vacsoraidő van és még éhes is vagyok.
-Hát srácok, holnaptól munka. – nyögte be Ben. Olyan csend volt…
-És kinek köszönhetjük ezeket a finom szenyákat? . érdeklődött Will, mire mindenki a büszkén vigyorgó Csibura pillantott.
-Ja és Ben, Pepe, ti takarítotok! Csoda, hogy ennyit össze tudtam hozni mellettetek! – olyan pillantást küldött a két jómadár felé, hogy azoknak eszükbe sem jutott ellenkezni.
  Aztán csend. Nem néztünk egymásra Willel egyszer sem.
-Na és… Milyen gyakran szoktatok csak úgy egymásnak esni? – érdeklődött Dan és egyenesen ránk nézett. Basszus…
-Micsoda? – kerekedett ki Csibu szeme, aki még a délutániról is lemaradt.
-Mi az, hogy milyen gyak… - a mondat félbeszakadt, majd gonosz mosoly jelent meg Ben arcán – Csak nem rajtakaptad őket valami csíntalanságon? Ejnye, fiatalok! –
-A táncteremben mi? Emberek azt még mi is szeretnénk használni! – kezdte a másik is.
-A táncteremben, mit csináltatok? – csúszott Csibu hangja egy oktávval feljebb.
-Nyugi már csak smároltunk, nem értem mit kell ebből akkora ügyet csinálni… Kösz Dan. – tette hozzá a végét, bár inkább csak magának.
-Csak? Csak? Az én szobámat nem akarjátok kipróbálni? – komolyan Csibu ilyenkor annyira, de annyira nem értelek… - Ez undorító! A ház közös részei TABUK! – akadt ki teljesen.
-Komolyan úgy beszélsz, mint ha még soha nem csináltad volna. – szólaltam most már meg.
- Úgy, ahogy te szoktad csinálni, lehetséges, hogy soha még soha nem csináltam! – vágott vissza, majd felrohant.
-Mi van? – nézett rám nagy szemekkel Will. – Ebből az utolsó mondatból nem sokat értettem…
-Ezzel nem vagy egyedül. – röhögött Ben – Basszus, imádom ezt a csajt!
-Majd ha titeket pécéz ki akkor röhögjetek! – vágott vissza előbbi. – Különben is Dan, ez mire volt jó?
-Szerintem, ha egy házban fogunk lakni, jogában áll tudni mindenkinek mi folyik az otthonába.
-Igen Will, szóval el is mesélhetnéd, hogy még milyen mocskos dolgokat akartok tenni ebben a házban! – szállt be Pepe is. Na ne… Ez nem normális.
-Az arcoddal például elég szívesen megismertetném a wc-t. – vigyorgott partnerem negédesen, aztán mind a négy srác egyszerre kezdett röhögni, én meg csak vártam és vártam, hogy abba hagyják, és már megint Csibu mentett meg, pedig nem hittem volna, hogy az előbbi hiszti után hálás leszek még neki.
-Ez itt – kezdett mutogatni a kezében lévő papíron – a házirend.
-Hogy mi?! – bődültek el megint négyen. De elegánsak…
-Jól hallottátok! 1. Senki sem hozhat be alkalmi partnereket a házba. 2. Senki sem létesíthet szexuális kapcsolatot senkivel a ház közös helyiségeiben. – a fiúk már itt a kezükbe röhögtek, de a lány rendíthetetlenül folytatta – 3. Kettesével takarítunk minden héten, párokban, NINCS kibúvó ez alól. És végül, de nem utolsó sorban a vásárlás közös megegyezés alapján menjen, attól függően ki van a kocsival. – pillantott fel végre a lapból.
-Csibu… Még is mi számít alkalminak? Mert ha én, este azt mondom, hogy járunk, és együtt akarok… Öhm… Aludni a barátnőmmel, majd reggel rájövök, hogy nem jó vele… Aludni és kiadom az útját, szerintem teljesen korrekt. – vigyorgott Ben. Pepe és Will szakadtak a röhögéstől, Dan próbálta tartani magát, nekem meg… Én sem tudtam megállni egy apró mosolyt. Mindez nem tartott sokáig, mert kedves „főnökünk” nagyon, de nagyon csúnya nézése, egy pillanat alatt elhallgattatta őket. – Oké, asszem ez még sem fér bele. – szabadkozott inkább az iker.
  Csibu lecsapta az asztalra a „szabályzatot”, majd újra felrohant – remélhetőleg most már véglegesen mára. Ahogy eltűnt, a fiúk újra kezdték az egész hülyéskedést, kivéve Dant, aki most csitítani próbálta őket.
-Oké, nem hittem volna, hogy ekkora hűhó lesz abból, ha szólok. – sóhajtott, de azok továbbra is röhögtek. -  Szerintem jobb lenne, ha visszafognátok magatokat, mert előreláthatólag két évig, még együtt lakunk. – ezzel hamar lehűtötte a kedélyeket, valahogy egyiknek sem volt továbbra is nevethetnékje a dolgon. – Nektek meg – itt felém és Will felé intett – csak annyit akartam még mondani, hogy gondoljátok meg mit csináltok, mert ha utána nem tudtok együtt működni annak a csapat láthatja kárát. – nem volt vádló,csak a tényeket közölte. Aztán felállt és elsétált.
-Felőlünk is nyugodtan csináljátok. – mondták egyszerre.
-Ti inkább a konyhát csináljátok, mert Csibu jön és nektek is ellátja a bajotokat. – kacsintott Will a másik kettőre.
  Mivel gondoltam itt már igazán vége a beszélgetés rám eső részének – vagy is, hogy hozzám is beszéljenek – gondoltam felmegyek zuhanyozni.
  Beálltam a víz alá, s öt perc alatt már végeztem is. Gyorsan elvégeztem még a többi teendőmet, majd egy törölközőbe csavarva magam, mentem át a szobámba. Egyedül vagyok, akár egy szál semmibe is mászkálhatnék nem?
   Ekkor láttam meg az ágyamon terpeszkedő Willt, aki a kezében lévő telefon helyett, engem stírölt.
-Öh… Bocs. Nem tudtam, hogy ne… Csak azért jöttem, me… - teljesen össze volt zavarodva, csak hebegett habogott, de nem tudta levenni rólam a szemét, még mozdulni sem mozdult. Hm.. Jó vagyok, mi?
   És én döntöttem.
-Igen? – indultam felé lassan.
-Azért, mert… Csak, me…
-Hallgatlak. – már az ágyon voltam.
-Én… Én azt hiszem…
-Igen, Will? – rajta térdeltem, és az utolsó két szót, már a fülébe suttogtam, majd picit megharaptam fülcimpáját, mire kirázta a hideg.
-Cseszd meg Blair! – azzal már alatta is voltam, kezeimet a fejem mellett az ágyhoz szorította.
  Hamar lekerült róla az összes ruha, na meg rólam a törülköző, és mit ne mondjak, eddig egyetlen ember volt nála jobb az ágyban, de… Na igen az ő történetét tudjuk. Lehet, eleve azért tartom őt jobbnak, mert akkor szerelmes voltam? Nem tudom. De ez nagyon jó volt.
  Hosszú éjszakánk volt, annyira, hogy a végén,  - igaz abban a nap megpróbáltatásai is benne voltak – én is könnyen elaludtam.

   Reggel a telefonom csipogására keltem! Azt a… Hat órát végig aludtam!
-B. Lődd már le azt a szart.. – morogta párnájába a mellettem hason fekvő Will.
  Teljesítettem kérését, majd egy bugyit és alvópólót magamra húzva lementem reggelit csinálni. Tizenöt perc múlva, már az egész házban bundás kenyér szag terjengett, amit én személy szerint nem szeretek, de mivel egy ideig el kell látnunk magunkat, így gondoltam miért ne?
-Ah, Danwer egy Istennő vagy! És most nem csak a testedre célzok… - Jött le egy fáradt Ben és Pepe páros az emeletről. Erre a mondatra kérdőn fordultam feléjük.
-A reggelire céloz… - vigyorodott el Pepe. Azt hittem már…- Vagy lemaradtam valamiről? – gyorsan visszatértem a jól megszokott szemforgatáshoz.
-Jó reggelt! – csatlakozott egy teljesen kómás Will is hozzánk.
  Dan és Csibu, már teljesen felöltözve jöttek le, s az utóbbinak be nem állt a szája, így elég gyorsan húzott fel mindenki a szobájába készülődni. Reggel még elviselhetetlenebb…
  Elmentem zuhanyozni, majd felvettem egy fekete csipkés melltartó francia bugyi szettet.
-Itt hagytam a pó… Hoppá… - tágult ki Will szeme, amikor meglátott. Mellesleg kopogás nélkül rontott be. Csodás…
  Az ágy mellé mutattam, mit sem törődve arckifejezésével, kezdtem aznapi ruhám után kutatni. Aztán két kezet éreztem a derekamon, majd a sráccal néztem farkasszemet.
-Ugye nem képzeled, hogy ezek után, csak úgy, itt hagylak? – a következő pillanatban pedig már egymáson lógtunk. Nem tiltakoztam. Minek? Jó szórakozás…
  Már az ágyon voltunk, csak az alsó volt rajtunk, mikor kopogtak.
-Blair! Will itt van?  Csak, mert nem válaszolt a kopogásra. – Van esze Dannek, nem nyitott be az ajtón, ami szinte biztos, hogy nincsen bezárva.
-Itt vagyok! – mondta a felettem lévő személy, elég… Fura hanglejtéssel.
-Oh… Bocs srácok, de indulnunk kellene.
-Menjetek… Előre… Majd megyünk utánatok… Csak a cím kell! – ez érdekesre sikerült, de durva, hogy menet közben ennyit tisztán ki tudott mondani.
-Hát… Oké. – adta be végül a derekát, majd nem szólt többet. Gondolom elment.
  Nem sokkal később, pihegve dőltünk egymás mellé.
-Hű…- nyögte.
-Most mehetek újra zuhanyozni! –
-Oké, megyek veled! – most sem tiltakoztam.
  Három évre visszamenőleg, szerintem ez volt a leghosszabb fürdésem.
-Készen vagy? – jött be kicsivel később a szobámba – a Taxi tíz per múlva itt lesz!
  Bólintottam, összepakoltam a legszükségesebb dolgokat egy kis táskába, és lementem a lépcsőn.
-Van egy ötletem. – kezdte cipővétel közben. – Vagy is előbb egy kérdés… De csak őszintén. Oké, ezt neked nem kell mondani. – zavartan felnevetett. – Szóval… Jó volt neked a tegnap este és a ma reggel? – nyögte ki végül. Oké, ezzel meg mit akar?
-Meglepően jó. – erre megkönnyebbült.
-És tudnál irántam többet érezni barátságnál?
-Ez merész… De biztos, hogy nem. – tudnék én bárkire egyáltalán máshogy tekinteni? Még a barátomnak is csak öt embert mondhatok.
-Akkor jó, mert én sem. – egyáltalán nem bántón mondta, végig mosolygott, és én tudtam, hogy, hogy értni. – Okééé… Szóval azt akartam kérdezni, hogy mi lenne, ha összejönnénk? – elég magasra szaladhatott a szemöldököm, mert magyarázkodni kezdett. – Nem úgy! A mi kapcsolatunk a szexre alapulna, csak így könnyebben beadhatnánk a környezetünknek az egészet. Amúgy meg felőlem akkor szexelsz, amikor csak akarsz és akivel csak akarod. És ugye itt kicsit más lesz a napirend, nem biztos, hogy lesz időnk, mindig keresgélni erre a megfelelő személyeket… Szóval… Mindegy.. Inkább hagyjuk. –teljesen elvörösödve hajtotta le a fejét. Nem rossz ötlet, szerintem vele ezt simán megtudnánk csinálni. Itt az élő példa a fiú lány barátságra!
-Rendben.
-Tessék?
-Csináljuk!
-Imádlak! – kapott fel és megcsókolt. – Ó és Nyuszi! Ne hidd, hogy a becenevek elmaradhatnak! – igen, ez már a régi Will.
  Kintről dudaszó hallatszott.
-Gyere Nyuszi itt a taxi! – hű ez még rímelt is. Kifelé kezdett húzni, de megállítottam.
-Drágám, ha még egyszer meghallom ezt a szádból, nincs több szex! – közöltem vele, majd megindultam a kocsi felé.
-Igaz is! Jobban hasonlítasz inkább egy vadmacskára.
  Beszálltam a a járműbe, és olyan tekintettel néztem rá, hogy kapásból tovább lépett ezen. Gyorsan bediktálta a címet.
-Akkor mit szólnál a… - kezdte.
-Kuss.
-Oké. –azzal megcsókolt. Direkt, biztos, hogy direkt csinálja ezt az egész helyzetet ilyen nyálasra.
  Az utat kábé végig így tettük meg, ami a sofőrnek nem nagyon tetszhetett, mert úti célunknál – vagy is egy hatalmas épületnél – szinte kidobott minket a kocsiból.
-Láttad az arcát? – röhögött a „pasim”.- Már csak ezért is megérte!
-Ejnye, de gonosz itt valaki.. – próbáltam gúnyolódni, de úgy látszik nekem ez csak komolyan megy. Ez elég gyér volt.
-Ejnye Danwer, ez már majdnem vicces volt! – vágott vissza, majd beléptünk az épületbe. – Pillanat és jövök! – indult el a szőke agyonsminkelt recepciós csaj felé. Nem, nem vagyok féltékeny, ez ténymegállapítás.
  Will megkérdezte merre kell mennünk, mire a csaj, mutogatás közben még előrébb dőlt, hogy ha esetleg a srác nem látná melleit, most szinte minden szögből megcsodálhassa. Két perc ilyen macska egér játék után meguntam.
-Gyere már, később is ráérsz megdönteni! – mondtam neki magyarul, majd gyorsan intett egyett és elindultunk… Valamerre.
  Kérdőn néztem rá, mikor egy elágazás elé értünk.
-Erre. – indultunk tovább amerre mondta, de egy pár elágazással odébb, már ő maga is teljesen össze volt zavarodva. Fasza… Legalább ilyenkor figyelhetne egy kicsit a ribancok szavaira.
-Basszus, itt kell lennie valahol… - motyogta inkább magának, sem mint nekem.
-Vigyél! – ugrottam fel a hátára. Ez a minimum, azok után, hogy plusz köröket jártunk le miatta.
-Kezdem úgy érezni, jobb volt, amíg le se szartad, mi történik körülötted. – gúnyolódott, de nem ellenkezett. Belecsókoltam a nyakába. – Avagy még sem. – megborzongott. – Na ez az! – állt meg egy szoba előtt, amiből elég hangos „beszéd” szűrődött ki.
  Nagy levegő, és benyitott. (Én még mindig a hátán voltam).
  Lefagytam. Körülbelül tízen lehettek a helységben, abból az egyik nekünk háttal állt.
-Ez az első munkanapjuk! – üvöltötte az, aki nekünk háttal állt. – Mi az, hogy késnek?! Háromnegyed órája várunk rájuk!
  Nem. Ez nem lehet. Ez nem történhet meg!
-Zayn… - szólt valaki figyelmeztetés képen, de én nem vártam meg a folytatást. Leugrottam Will hátáról, s mielőtt megfordulhatott volna az illető, elrohantam. Nem érdekelt, merre, csak, hogy minél távolabb kerüljek tőle.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése